Az alábbi posztot egy hűséges olvasónk küldte nekünk, akinek első kézből van tapasztalata a magyar felsőoktatás siralmas, és folyamatosan romló helyzetéről. Ennek egy részéről tudunk sajtóhírekből, más részéről viszont nem, mert az érintettek nem látják értelmét a panaszkodásnak (és esetleg retorzióktól is tartanak). Nekem mindenesetre mondott újat. (Panamajack)
“Régen minden jobb volt. Amikor végeztem az egyetemmel, vagy 25 éve, akkor mintegy 40 ezer Ft volt az ösztöndíjam az 5,0 közeli tanulmányi átlagért. Otthon laktam, lakbérre nem kellett, úgyhogy ebből a napi étkezést és a ruházkodást, a tanszereket meg tudtam finanszírozni.
Most, 25 évvel később még mindig ennyit kapnak az 5,0 közeli tanulmányi átlagú hallgatók. Szerencsére nem csak a pénz értéke romlott, amivel az állam megbecsüli a tanulást komolyan vevő választópolgárt, hanem ennyire kiemelkedő képességű és akaratú ember is egyre kevesebb van. Ez több tényezőre vezethető vissza.
Az első, hogy már érettségi előtt tájékozódik a fiatal, hogy más EU országban mit és mennyire lehet tanulni, mekkora az adott ország ösztöndíja. Tekintve, hogy a megélhetés költsége (élelmiszer, ruházat, számítástechnikai eszközök) EU szinten nem túl különbözőek, akár olcsóbban is megélhet külföldön, mint itthon. Legyenek ők egy adott korosztály egyötöde. A második ötöd itthon marad, belőlük lesznek a magyar felsőoktatás hallgatói közül a jobbak. Ők azzal szembesülnek, hogy tisztán ösztöndíjból nem élnek meg. Ha abban a városban járnak egyetemre, ahol saját lakás, vagy rokon lakása van, akkor minimális szülői támogatással meg tudnak élni, és tudnak nyugodtan tanulni. A harmadik ötödnek jobb módúak a szülei, ki tudják fizetni az albérletet, társbérletet piaci áron. Ők már nem annyira motiváltak. A negyedik ötödnek nincs kellően masszív családi háttér. Ők mindenféle állást elvállalnak a nappali tagozatos jogviszony mellett, hogy meg tudjanak élni, legyen albérlet. Ők motiváltak, de véges energiával rendelkeznek. Buknak, féléveket csúsznak. Az ötödik ötöd, bár tehetsége lenne, képességei, anyagi háttere vagy hite/önbizalma híján meg sem próbálkozik a felsőoktatással. Ha a teljes potenciális hallgatói létszámot nézzük, az egyetemképes korosztályok létszáma évről évre önmagában 5%-kal csökken. Tehát a mai magyar felsőoktatásba kevesebb és gyengébb alapképzettségű hallgató kerül be, mint mondjuk 25 évvel ezelőtt.
Ezek a diákok romos állapotban levő felsőoktatással találkoznak. Az egyes egyetemek, az egyes tématerületek, karok, intézetek, tanszékek anyagi és tudományos helyzete pont annyira véletlenszerűen töredezett, mint maga a társadalom, amelyből hallgatót merítenek. Egy-egy egyetem, vagy alsóbb egység feladata hármas: oktatni kell a hallgatót, kutatni és tudományt művelni, valamint vállalkozói tevékenységgel bevételt szerezni a saját működés finanszírozásához.
Az állam az egyetemek finanszírozását szükséges rosszként élte meg sokáig. A felsőoktatás alapvetően viszi a pénzt, mégpedig viszonylag sokat. Az oktatásra adott pénz megtérülése évtizedes léptékben mérhető, ami jellemzően több, mint a 4 éves politikai ciklus. Az egyetemi oktató gyanús figura, mert törvény szerint kevesebb órát kell tartania több pénzért, mint az alsós tanítónő, több az önállósága a saját ügyei intézésében. Az egyetemi hallgató is gyanús figura, mert van szavazati joga, és jellemzően a klasszikus politikai paletta balabbik felére szavaz. Egyszóval, a terület feneketlen zsák, rövid távon értékelhetetlen megtérüléssel. Ennek okán az állam az elmúlt évtizedekben a finanszírozást csökkenő névértéken tartotta. Mostanra elértünk oda, hogy az állam saját egyetemeit a teljes működési keret 30-40%-áig finanszírozza. A többi pénzt keressék meg az oktatók a piacról, ahogy a többi rendes vállalat. Kutassanak, fejlesszenek, networkingeljenek, pályázzanak.
A felsőoktatási intézmények sokfélék. Egyes tudomány területek divatosak, más területeknek közvetlen ipari hasznosulása van, megint más területek elméleti vagy gyakorlati alapozó kutatással foglalkoznak. Egyes területek közvetlenül szerződnek az iparral, mások pályáznak állami vagy EU szinten. Vannak továbbá olyan területek, amelyek génbankként működnek. Épp nem divatos és nem hasznos a tudásuk, de kár lenne veszni hagyni. Többe kerül újra építeni, mint pár évig finanszírozni. Ennek okán az egyes egyetemek, kisebb egységek államtól független finanszírozási lába szélsőségesen szór, a nullától az állami támogatás többszöröséig.
Ilyen helyeken dolgozik az egyetemi, főiskolai oktató. Közreműködik az oktatásban, közreműködik a kutatásban, és közreműködik a pályázatok, ipari megbízások létrehozásában. Bérét egyetemi bértábla rögzíti, amelynek számain régen a Gyurcsány kormány, utána pedig pár éve Palkovics miniszter emelt. Az oktató azt látja, hogy a munka mellett kettes-hármas osztályzatot azért megszerző diákja megkapja az oktatói bér felét-kétharmadát bérként, még bőven diploma előtt. Nem örül neki, de szereti a munkáját, kicsit összehúzza a szíjat, és reméli a szebb jövőt. Látja, hogy szerencsés helyen, szerencsés témán dolgozó kollégája többszörösét keresi a hivatalos bérének, de azt is tudja, hogy a munka ellenértékéből az egyetem és az ő tanszéke is részesül.
Ebbe a helyzetbe kavart bele az EU a legutóbbi hétéves költségvetéssel, amikor a kutatás-fejlesztést tette meg az egyik fő iránynak. Ismert, hogy a kutatás-fejlesztés az orvosi és jogi szakmákkal azon kevesek egyike, amelyek nem eredménykötelesek. Azaz érvényes és hihető kutatási eredmény az, hogy a kutatott dolog nem működik, a vizsgált technológia az adott dologra alkalmatlan. Ha meghal a beteg, azért az orvos még megkapja a bért, és az ügyvédnek is jár a munkadíj vesztes per esetén.
Az államigazgatás már régóta rágódott azon, hogyan nyúljon bele a felsőoktatás számára nem érthető és nem átlátható működési rendjébe. Egyetemeket bezárni, illetve átszervezni kockázatos, és a jelenlegi állami vezetés közismert gyávasága nem engedte a népszerűségvesztéssel járó lépéseket. Most azonban friss forrás érkezhet a rendszerbe, amellyel akár egy racionális átszervezés megtámogatható.
Az államigazgatás a több lehetséges opció közül azt választotta, hogy új szervezetet, vagyonkezelő alapítványt hoz létre önmaga és az egyetem közé. Ugyanabban a pillanatban jelentős állami vagyonelemeket adott oda az alapítványoknak. Ezen felül ugyanezekkel az alapítványokkal megállapodott arról, hogy az ugyanarra a feladatra szóló addigi állami finanszírozást két-háromszorosára emeli, néhány többlet vállalásért cserébe. Az állam tehát pillanatok alatt hihetetlen vagyont ölt a felsőoktatásba és jelentős kötelezettségeket vállalt.
Az egyetemeknek volt választási lehetősége. Az egyik lehetőség az állami finanszírozás szokásos, éves névleges értéken további csökkenése, a másik az alapítványi forma, plusz a finanszírozás duplázása-triplázása. Érthető, hogy sok intézmény felelős vezetősége az utóbbit választotta. Az alapítványi tulajdonúvá alakulás folyamata, bár laza keretek adottal voltak, jellemzően az adott intézmény, a kuratórium és az állam képviselőinek lokális egyetértése vagy egyet nem értése mentén zajlott. Kötődtek nagyon szerencsés alkuk és nagyon szerencsétlenek.
Az alkufolyamat végén öt egyetem maradt állami tulajdonban. Ezek között volt stratégiailag fontos (NKE), méretében-tudományterületében kicsi és stratégiailag érdektelen (ZE, MKE), valamint óvatosan kezelendő behemót (ELTE, BME). Az öt egyetem esetében az állam folytatja a megszokott, évek óta nominálisan csökkenő értékű finanszírozást, miközben a nem államiakat, mint írtam, a jelentős egyszeri vagyonjuttatás mellett évi két-háromszoros értéken támogatja. Ez véleményem szerint racionális érvekkel nehezen igazolható.
Volt olyan kezdeményezés, hogy állami egyetem minden olyan feltételrendszer teljesítését vállalja, amelyet az alapítványiak, ha hasonló finanszírozást kap. Ezt az állam képviselői elutasították. Úgy tűnik, ők azt szeretnék, hogy a maradék állami egyetemek maguktól akarjanak alapítványi finanszírozásba kerülni.
Az állami egyetemek szervezetében feszültségek keletkeznek. A középvezetői réteg, amely a munkavállalók megtartásáért felelősséget érez, mindent megtenne azért, hogy legyen több állami forrás. A felső vezetők abban érzik a felelősséget, hogy az állam megőrizze méltó helyét a felsőoktatásban. Az ellentét egyetemi szinten feloldhatatlan, az állam képviselői szerint pedig az egyetemi autonómia feladata ennek feloldása.
Közben folytatódik a felsőoktatás csendes eróziója. Egyes alapítványi egyetemeken nem nőtt annyival a bér, hogy az oktatói elvándorlást megállítsa. Az állami egyetemeken a piacképes területeken drámai az elvándorlás: hallgatók nem maradnak doktorálni, majd oktatóként, és a középkorú kollégák is jelentős számban igazolnak az iparba kutatni, vagy akár autóbuszt vezetni, kiskereskedelmi boltot vezetni. Lassan három fajta ember marad: akinek már csak pár év van a nyugdíjig, aki az iparban nem képes megélni, és aki tudja, hogy nem veszíthet semmit: amint el kell mennie, két-háromszoros bért fog kapni a tudásáért másutt. Csak a lelke ne volna az egyetemé.”
Hogyan támogasd a Múzsát?
Előszöris nagyon köszönöm, ha egyáltalán eszedbe jut! A Múzsa sok szervezés és idegeskedés eredménye, munka mellett. Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm, ha a tetszésedet bármilyen formában kimutatod.
Három módja van:
Patreon. Itt bármilyen összeget küldhetsz. A Patreonra nem teszünk tartalmat, azért tartottuk meg, mert az a legismertebb felület.
Előfizetés a magyar Múzsára. A magyar nyelvű Múzsán nincs fizetős tartalom, legfeljebb pár Q&A lesz, ami csak előfizetőknek van. Minimál összege 8 dollár.
Előfizetés az angol nyelvű Múzsára
Ez egy korai fázisban levő projekt, heti egy-két, Magyarországot angolul magyarázni igyekvő poszttal. Erre is 8 dollár az előfizetés, és itt hamarosan jön a paywall. A magyar múzsa és az angol elkülönül, most dolgozom a megoldáson, hogy aki az egyikre előfizet, annak legyen hozzáférése a másikhoz, de nem biztos, hogy sikerül. Ha érdekel az angol, akkor inkább arra fizess elő, a magyar Q&A sessiont, ha lesz, meg tudjuk beszélni.
Nem tudom mennyi értelme van kommentelni, de kikívánkozik...
Ennek a rendszernek a szakpolitika csak egy nyűg, ha valamit etéren tesznek az pusztán a bűnbanda hatalmi érdekeiket szolgálja.
Ha ezt a kiindulást elfogadjuk, akkor az írásból komolyan hiányolok bizonyos következtetéseket.
"Az államigazgatás már régóta rágódott azon, hogyan nyúljon bele a felsőoktatás számára nem érthető és nem átlátható működési rendjébe."
Ez összemossa a korábbi és mostani kormányok tevékenységét, mintha az államigazgatás önjáró, kormányoktól független valami lenne. 2010-től biztosan nem az.
Nincs szó arról, hogy az alapítványok hogyan lettek kialakítva, hogyan telepedtek rá az egyetemekre, milyen személyek kerültek oda, hová lett az egyetem autonómiája. Pedig ez az egyik legsúlyosabb kérdés és ez adhat választ arra, hogy egyáltalán miért pont ezt a megoldást választotta a "kormány".
Csak a sejtetés van:
"Úgy tűnik, ők azt szeretnék, hogy a maradék állami egyetemek maguktól akarjanak alapítványi finanszírozásba kerülni". A maguktólt itt is úgy kell érteni, ahogy a magánnyugdíjpénztárakból is "maguktól" léptek ki az emberek.
"Az ellentét egyetemi szinten feloldhatatlan, az állam képviselői szerint pedig az egyetemi autonómia feladata ennek feloldása. "
Először így olvastam:
"Az ellentét egyetemi szinten feloldhatatlan, az állam képviselői szerint pedig az egyetemi autonómia FELADÁSA ennek feloldása. "
És így értelmes is.