A menekülés ezer arca

Az Arcok a visszapillantóban c. film a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon

A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (Budapest International Documentary Festival, BIDF) szervezői idén is felkértek, hogy a Múzsa működjön együtt. Az idei programban két “ukrános” film van. A “Keleti front” címűnek a “társadalmi nagykövete” a Kárpátaljai Sárkányellátó lett, ajánlójukat már olvashattátok. Azért ajánlottam őket, mert ők napi kapcsolatban állnak az ukrán katonákat támogatókkal, talán jobban értik a szanitécek hétköznapjait bemutató filmet. 

A Múzsa így az “Arcok a visszapillantóban” c. film társadalmi nagykövete lett. A felkérés megtisztelő és a film nagyon jó. 

A rendező-operatőr Maciek Hamela iskolázott filmes-tévés. Ezért aztán a film a “guy with a camera” közhelyre épül ugyan, mégis profi. Hamela saját maga vezeti az evakuáló-autót, de a közben a kérdései, az utómunka mind mutatja, hogy ez több mint amatőr kézikamerázás. 

A film első húsz perce után erős volt bennem a kísértés, hogy hagyjam abba a nézését és írjak nagyívű igazságokat a menekülésről, a migrációról. 

Azokat az igazságokat le is lehetne írni, igazak is a filmre, de nem ez a fő mondanivaló. 

A fő mondanivaló, és így számomra a film címe is az, hogy “A menekülés ezer arca”.

Látjuk, hogy a menekülők mind ugyanolyanok. Erős járomcsontú, világos szemű szlávok. Nekem azok a rekonstrukciók jutnak róla eszembe, amelyeket a még Perunnak áldozó, kétezer éves sírokból feltárt szláv temetőkből szoktak készíteni archeológusok. 

Ugyanolyanok és teljesen mások

Mind ugyanonnan, ugyanazon veszedelem elől menekülnek. Mindegyiken látszik a szorongás és a szomorúság. De itt aztán véget érnek a hasonlóságok. Van közöttük betonkemény családanya, aki elmondja a kamerába, hogy szokott lenni a bombázás, melyik fajta robbanás melyik bombára jellemző. Aztán van hivatásos béranya, az nem derül ki, hogy a vele levő kisgyerek “saját” vagy “bér”. (Sajtóhírekből tudni, hogy a virágzó ukrán béranyabizniszre úgy hatott a háború hogy egy csomó gyerek, aki boldog kis örökbefogadott lett volna valahol nyugaton, most háborús menekült keleten…) 

De van itt olyan ahol csak a gyerekek menekülnek, máshol az egész család, csak a nők és a gyerekek, van akit már megkínoztak az oroszok, másoknak a házát lőtték “csak” szét. Megint mások még egyiket se tapasztalták meg közvetlenül, de fenyegeti őket. 

Csak az nem fogja ezt látni, akinek kéne

A film nagyon jól érzékelteti a háborúban álló ország feszültségét. Az emberek hangjában a távolságtartást, a bizalmatlanságot, a merevséget, ami a félelem és a pánik elnyomására szolgál. 

Persze ezt a filmet nem fogja megnézni a sok migráncsozó, minek jön ide-menjen haza ember. Pedig ha valamiben, akkor ez a film segít abban, hogy megértsük: nincs két egyforma menekült, mindegyiknek saját, személyes története van. Jobb esetben általános civil és állami összefogás kell ahhoz, hogy egy ilyen menekülthullámot kezelni lehessen. 

Nyilván a menekültek interjúztatása valamennyire automatizált, nem is lehet más. Pedig ott is ugyanezek a történetek akarnak kijönni. A jó menekült-kezelő rendszer az, amelyik egyszerre tud hatékony lenni és figyelni ezekre a történetekre. 

Ha valaki ezt a filmet megnézi, érteni fogja, hogy mi ebben a nagyon-nagyon nehéz. Mondjuk még mindig nem annyira, mint mindent otthagyva menekülni. 

Vetítések január 30-án és 31-én a Mamut II-ben.