A nagy német bokszmeccs: mi lesz az adósságplafonnal?
A hét egyik felháborodást és a német zöldpárt élénk anyázását kiváltó híre volt, hogy a német zöldpárt nem ment bele a legendás német Schuldenbremse lazításának abba a verziójába, amelyet a két leendő kormánypárt indítványoz. A módosításhoz kétharmad kell, amely jelenleg még könnyen megvalósítható…ha a zöldek is beállnak.
A zöldpárt feltételeket támasztott, ezért kapott hideget-meleget. Én meg úgy látom, hogy ez kiváló alkalom arra, hogy részben a németekről, részben pedig a saját világlátásunkról beszéljünk. Hosszú és unalmas következik, öveket becsatolni, indulunk!
Az adósságplafon Merkel nagy politikai sikere volt
Kezdjük fogalommeghatározással: a fiskális szigor azt jelenti, hogy az állam nagyon szigorúan ügyel a költésekre és nem költ többet annál, amije van. Az EU-ban elvárás a fiskális szigor, a maastrichti kritériumok alapján nem lehet több a költségvetési hiány mint 3%. A német alkotmány még ennél is szigorúbb, 0% hiányt szabad csinálni.
Ez a szigor 2009-re megy vissza. Emlékezzünk vissza a görög válságra 2009-ben, amikor óriási kontraszt volt az eladósodó Görögország (és más dél-európai országok) és a fegyelmezetten gazdálkodó Németország között, amelyet nem lökött hanyatt a hirtelen elszbadaduló hitelkamat.
Akkoriban a németeknek még a szokásosnál is sokkal nagyobb volt az arca, mindenki utálta, ahogy prédikáltak, hogy lám-lám mi nem vagyunk eladósodva. Ez a 2005 óta kancellár Angela Merkel politikai sikere volt, aki megmutathatta egész Európának, hogy az új évtized legnagyobb gazdasági viharának túlélésének útja a német út, és ezért alkotmányba is foglalták, hogy nincs eladósodás.
Azonban a világ nagyon nagyot fordult velük és velünk is. Jött a “quantitative easing”
A 2008-as válságban rengeteg vagyon tűnt el. Ezek a vagyonok arra alapultak, hogy valami (az amerikai emberek jelzáloghitelei) biztos befektetések, ezért fedezetül használhatók minden máshoz. Ezzel felértékelődött egy csomó másfajta vagyonelem is, amelynek az lett a vége, hogy nagyon sok érték valójában fikció volt.
Minden azon alapult, hogy az amerikai középosztály (és ez a vonal egyre lejjebb és lejjebb csúszott, ahogy a hitelezők egyre éhesebbek lettek) végtelenül fizetőképes, vagyis az őket hitelező bankok és tőkealapok kötvényei is biztonságosak. Addig nem is volt probléma, ameddig az amerikai középosztály tényleg törlesztett.
Amikor azonban ez a trend megtorpant, kiderült, hogy sok, “A” kategóriás kötvény mögött “C”, “D” sőt valójában “ZS” kategóriás fizetőképességű adósok törlesztései állnak. Ez piaci pánikot okozott, amikor viszont valójában kényelmes, B-C kategóriás adósokban se bíztak már meg, és senki se kapott hitelt.
Ezért amikor az amerikai ingatlan-lufi kipukkant, akkor hirtelen addig akár sokmillió dollárosnak gondolt dolgokról kiderült, hogy valójában egy fillért sem érnek, vagy ha érnek is, időlegesen a piac nem hajlandó még ide se hitelt adni. Emlékezhetünk, hogy a magyar államkötvénynek is hirtelen fel kellett az égig rúgni a kamatát, hogy valaki adjon nekünk hitelt.
Ezzel viszont a világ pénzpiacairól billió dolláros (amerikai angolban: trillió, a billion ott a milliárd) löketekben tűnt el pénz.
A világ nagy kormányai és jegybankjai (főleg a FED és az EKB) azzal reagáltak, hogy az eltűnt pénzt elkezdték pótolni. Nyilván, meg volt mondva, hogy ez nem kétségbeesett pénzszórás ám, nagyon precízen lesz itt minden tudatos gazdaságfejlesztésre fordítva. My ass, ahogy a művelt angol mondaná.
A németek egyedül maradtak a fegyelemmel, elment mellettük a világ
Vagyis a világ egy másik megoldást választott, mint a németek. És el kell ismerni, hogy miközben sok pénz ment gazdasági sebek nyalogatására (radikális balosoknak: a tőkésosztály helyreállítására) ennyi pénz szükségszerűen megtalálta az utat az értelmes beruházásokba is.
Ezzel eleinte a németeknek se volt gondja, ugyanis a német gazdaság versenyképes exportőr. Sok olyan, magas hozzáadott értékű dolgot exportálnak, amit mások nem tudnak gyártani. Ilyenek például az ipari termeléshez szükséges megmunkálógépek, amelyekben a németek piacvezetők. Vagyis a német gazdaság köszönte szépen, jól élt abból, hogy CNC gépeket adott el a galoppozó kínai iparnak.
A fiskális szigor miatt a németek nem költöttek legalább három fontos dologra.
Az egyik a saját infrastruktúrájuk. A gazdasági növekedésükhöz képest lemaradt az interenet-hálózat fejlesztése, és a nagy energetikai reformot nem követte az energiahálózatuk korszerűsítése. Az egykor legendás Autobahnon egymást érik a dugók, a német vasút egyre pontatlanabb.
A második az oktatásuk fejlesztése. Miközben még a kilencvenes években is egész Közép- és Kelet Európa arra vágyott, hogy a gyerek egy jó kis DAAD ösztöndíjjal Németországban tanulhasson, ma a legtöbb rangsorban legfeljebb 1-2 német egyetem szerepel a top 100-ban. Ennek az eredménye az lett, hogy a német gazdaságban, ebben a K+F fellegvárban, durván visszaesett az innováció. Ha ugyanis félreteszünk olyan legendákat, mint a garázsban bütyköló Gates és Jobs, meg a magányos zseni Musk, azt fogjuk látni, hogy az innováció a dúsan kistafírozott, és a top tehetségeket vonzó egyetemeken és környékükön működik. Onnan jönnek a startupok, a Nobel-díjak…
Végül, de nem utolsó sorban, nem költöttek időben és eleget arra, hogy a szociális rendszerüket felkészítsék Németország kinyitására. 2015-ben Merkel úgy beszélt Wilkommenskulturról, hogy még a nyolcvanas évek jugó Gastarbeitereit se bírták feldolgozni. Eközben a német lakosság, mint minden európai ország, öregszik és fogy, a német gazdaságnak milliószám kell bevándorló munkaerő. Azonban nem költöttek arra eleget, hogy ezt a rengeteg, más kultúrájú embert integrálják. Ez még ott is okoz gondokat (pl. Svédországban) ahol sokkal nagyobb erőfeszítéseket tesznek.
Az adósságplafon mindenkinek kellemetlen, de nagyon nehéz tőle megszabadulni
Azt már évek óta minden német nagypárt pontosan tudja, hogy a Schuldenbremse idejétmúlt és nem tartható az, hogy miközben az egész világ az olcsó hitelekből orrba-szájba fejlesztett, Németország lemaradt.
Azonban Merkel nem tudott leszállni a piedesztálról, utána pedig egy túlélésre játszó patchwork-koalíció jött, egy olyan kancellárral, aki merkelebb volt Merkelnél. A “közlekedési lámpa koalíció'“ bukása utáni választásokon is, Friedrich Merz, a CDU megújulását hirdető, végül győztes kancellárjelölt is még azt mondta a kampányban, hogy nem fogja eltörölni. Nem nagyon mondhatott mást, hiszen a fegyelmezett fiskális politika, ahogy az amerikaiak mondják, “beépült a DNS-be” a CDU-nál, nem lehet csak úgy kidobni az ablakon.
Igenám, de a gazdasági gondok és a társadalmi feszültségek, mint mindenütt a fejlett nyugaton az altright párt megerősödését hozták, olyannyira hogy jelenleg az AfD a második legerősebb párt Németországban és számottevő a radikális balra tolódó fiatalok pártjává váló Linke is.
Trump bunkósága kiváló ürügy a hátraarchoz
A hagyományos német pártoknak (melybe már a zöldek is beleértendők) tehát arany pillanat volt Trump üvöltözése Zelenszkijjel, mivel élő politikai terméket lehetett csinálni a “Kész, vége, az USA-ban már nem bízhatunk, magunknak kell mindent megoldani” mondatból, és így az adósságfék fellazításából.
Itt akár mindenki fel is lélegezhetett volna, ám jött a hír, hogy a zöldeknek feltételei vannak. Akkor most a zöldek szemetek? Nos, nem egészen.
Zöldek: rossz párt, jó programmal
Ennek megértéséhez 2024 októberbe kell visszamenni, amikor a zöldek, azon belül is Robert Habeck gazdasági miniszter megjelentetett egy hosszas tanulmányt/kiáltványt, amelyben a zöldpárt progresszív politikai céljaival összhangban levő gazdasági programot vázolt.
Ebben többek között innováció-támogatás, bürokráciacsökkentés, a bevándorlás jobb kezelése, klímavédelmi célok, nők munkaerőpiaci helyzetének javítása, szabadkereskedelmi megállapodások kötése szerepel. Ha lehetne még a Tesco-ban a pénztárnál olcsó műsoros CD-ket kapni, akkor ennek “Urban Progressive Politik Mega-Schlagerparade” lenne a címe.
A Zöldeknek azonban volt három pechük:
A pénzügyminiszter az FDP színeiben Christian Lindner volt, az FDP pedig a mindenkire irigy, fösvény német középpolgárok pártja, akik nem értik, hogy nem képesek a kongói pigmeusok is legalább VW Passattal járni. Ha rendes emberek lennének, lenne VW Passatjuk. Nincs VW Passatjuk, tehát nem rendes emberek, tehát pénzt költeni rájuk pénzkidobás, inkább tegyük félre a pénzt egy jó kis Bausparkasséba.
Ilyen és ehhez hasonló ideológiai szakadékok miatt az egész kormánykoalíció működésképtelen volt.
A zöldek képesek voltak olyan nevekkel szemben, mint Olaf Scholz vagy Andrea Nahles, még sokkal népszerűtlenebbek lenni, és tökéletesen elmélyíteni a felülről lefele mindenkit kioktató, okoskodó, mások életébe belepofázó, ám az életről mit sem tudó, szájában ezüstkanállal született városi seggfej imidzset.
Ennek megfelelően az új választáson a választók a zöldeket kegyetlenül megbüntették, már nincsenek kormányközelben, és senkinek nem hiányoznak.
A gond ezzel az, hogy mint minden bicskanyitogató városi progresszív párt, a zöldpárt is mond egy csomó értelmes dolgot, csak épp elfeledkeznek arról, hogy a vegán frappucsinón túl is van élet. Pl. az ún. választópolgárok élete.
Így most az a helyzet, hogy a két másik hagyományos nagypárt, a kereszténydemokraták és a szocdemek a nagyívű gazdaságélénkítés közben szeretnének politikai hangulatjavítást csinálni.
Merz és Scholz hangulatjavítást akar, és nekik is igazuk van
A német választásokat az általános pesszimista hangulat közepette tartották meg. Első helyen végzett a konzervatív párt hatvan pluszos férfi jelöltje a “határozott konzervatív módjára oda fogunk baszni” programmal, második helyen végzett a “mindennek oda kell baszni” párt.
Minden épeszű politikus (mármint aki kormányra került) tudja, hogy ebben a helyzetben elképesztő fontos a politikai feszültségek enyhítése. Hosszú távon nagyon kártékony a politika vulgáris agresszióba fulladása, ahol egyetlen politikai program tud érvényesülni, a “valaki basszon már oda valakinek” programja.
Ilyen helyzetben a politikai hangulaton javítani kell. Liebe Mitbürgerinnen und Mitbürger, most már meg lehet nyugodni, van stabil kormány, van erős vezető, van pénz. Van nagy cél, amit meg fogunk valósítani. Eközben a jogállami demokratikus politika kisegyszeregyét is használni fogjuk, vagyis lesznek az emberek hétköznapi életére ható változások. Aszfaltozás, faültetés, olcsóbb benzin.
Igen, ha elővennék Habeck programját, azzal Németország hosszú távon jobban járna. De a zöldpárt pont azért bukott nagyot, mert azt hitte, hogy minden német ugyanolyan, mint az ő törzsközönsége, vagy ha nem ugyanolyan, hát váljon olyanná. Márpedig egy működő demokráciában hosszabb távon nem lehet a választók ellenében politizálni. Hallgatni kell arra, hogy a választó mit akar, akkor is, ha nekünk van annál jobb ötletünk.
Ennek ellenére a zöldpártnak vannak ütőkártyái. Ilyen az, hogy ezt a szavazást a CDU és az SPD még a régi parlamentben szeretné megcsinálni, nem pedig a választási eredmény hivatalossá válása után összeülő újban. Ennek a részleteibe itt most nem megyek bele, lényeg, hogy helyesen ismerik fel a zöldek, hogy kérhetnek dolgokat a szavazatukért, mert a másik két párt kénytelen tárgyalni velük. Ráadásul mivel kéréseik hosszú távon jó dolgokra vonatkoznak, egy mostani kemény alku megágyazhat annak, hogy négy év múlva a mostaninál lényegesen jobb eredményt érjenek el, sőt a politikai hangulat lazulását követően már a következő tartományi választásokon jól szerepeljenek.
Magyarországon elszoktunk attól, hogy egy kemény politikai alkuban minden szereplő elmegy a falig
Ez az, ami innen Magyarországról nézve sokaknak érthetetlen. Németország működő demokrácia, ahol van egy progresszív és egy konzervatív program, vannak pártok értékekkel és szavazóbázisokkal. Amikor olyan döntés előtt áll az ország, ahol ezeknek a pártoknak együtt kell szavazni, akkor azt kemény alku előzi meg.
A zöldek bicskanyitogató módon viselkednek az alku során, de a törzsközönségük ezt elvárja tőlük. Nyilván könnyű rájuk haragudni, mivel amúgy egy sarokba szorított Ukrajna támogatása is nagyban múlik azon, hogy mikor tud még jobban felpörögni a német hadiipar. Meg egyébként is a nagy Amerika-ellenes hangulatban, amikor minden nagy európai törvényhozásban közfelkiáltással akarnak nagy dolgokat megszavazni, kiemelten idegesítő tud lenni az urbánvegán latteavokádó párt a szélerőműivel meg az esélyegyenlőséggel.
Csak azért azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy ha már szidtuk Habecket, Langot, meg a többi leszerepelt zöld politikust, hogy azért Scholz meg Merz típusai a vén politikus gazembereknek, akik nem valamiféle nagy nemes céloktól fűtöttek, vagy ha igen, ezek a nagy nemes célok szigorúan a hatalomgyakorlás után jönnek a rangsorban.
Tehát a ringnek nemcsak az egyik sarkában áll egy szanaszét tetovált, tinédzserkori bicskázások nyomát az arcán viselő, a valamelyik mexikói gettóból felszedett rablógyilkos, hanem a másikban is. És össze fognak ütni és ha Queensberry márki nem néz oda, fognak ütni öv alá is. De alapvetően ez egy rendes bokszmeccs lesz.
Mi pedig hozzá vagyunk szokva Dávid és Góliát csatájához, a “félre az ideológiai vonalakkal, egyesüljünk a zászló alatt” gondolkodáshoz, egymás magyarságának, sőt emberségének megkérdőjelezéséhez, és azt hisszük hogy ez a politika.
Pedig sajnos a politika az, amit Merz, Scholz és Habeck meccsel egymással. Vannak szabályok, vannak érdekek és nincs olyan, hogy valaki ne állhatna oda a ringbe bokszolni. Nem lehet a ringbe kést, pisztolyt, boxert és hasonlókat bevinni. És mindenkinek van joga bokszolni, és mindenki megmutathatja mekkorát tud ütni.
Ilyen környezetben két dolog tud történni. Az egyik, hogy kiemelkedik a vitathatatlan bajnok. Azonban itt elkezd sántítani a hasonlatom, ugyanis a jogállami szabályok pont azért vannak, hogy ne legyen egy erős ember, aki annyira erős lesz, hogy átírja a szabályokat.
Ha viszont nincs ilyen, a másik kimenetel a kompromisszum. Meg kell alkudni, és meg fognak alkudni. Lassan, kínosan, itt-ott nevetségesen, felháborítóan és szánalmasan. Mi meg innen nézzük, és a fél ország (de még értelmiségi kommentátorai sem) érti, hogy a lassú, kínos, nevetséges, felháborító és szánalmas rendezése a dolgoknak maga a demokrácia.
Hogyan támogasd a Múzsát?
Előszöris nagyon köszönöm, ha egyáltalán eszedbe jut! A Múzsa sok szervezés és idegeskedés eredménye, munka mellett. Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm, ha a tetszésedet bármilyen formában kimutatod.
Három módja van:
Patreon. Itt bármilyen összeget küldhetsz. A Patreonra nem teszünk tartalmat, azért tartottuk meg, mert az a legismertebb felület.
Előfizetés a magyar Múzsára. A magyar nyelvű Múzsán nincs fizetős tartalom, legfeljebb pár Q&A lesz, ami csak előfizetőknek van. Minimál összege 8 dollár.
Előfizetés az angol nyelvű Múzsára. Ez egy jelenleg kicsit mellékvágányon levő projekt, amire a heti belpol videó mellett nincs energia. De lesz
Szerintem egyrészt tök jó ez a poszt.
Másrészt háttérnek kifejezetten érdemes elolvasni Wolfgang Munchau: Kaput. The end of the german miracle című könyvét, ami meglehetősen olvasmányosan, inkább narratívába illesztve semmint szétadatolva rakja össze a német problémákat - hagyományos iparra való koncentráció, kevés innováció, elsősorban a digitális forradalomból való kimaradás, oktatás, infrastruktúra. Szóval nagyjából azokat, amelyekről itt az aktuális politikai történések háttereként szó van, csak részletesen kifejtve.
Nem tudok elmenni a garázsból induló cégek mítosza mellett szó nélkül, bár a teljes poszt nagyon tetszett. Szóval hogy Bill Gates a Microsoftot egy garázsból indította, az jól hangzik, de azért
1) volt hozzáférése egy teljesen saját számítógéphez, ami azért akkoriban elég nagy szó volt,
2) anyu pont annak az IBM-nek volt az igazgatótanácsi tagja, amelyik hogy, hogy nem, pont a Microsoft termékét vette meg, ezzel óriási profitot hozva Bill cégének.
Kurz und gut, a semmiből milliomossá vált fejlesztő mítosza egészen pontosan az. Mítosz. Nincs nagy nyereség, ha nincs benne nagy pénz már alapból.
És ezzel csak aláhúznám a cikk lényegét, hogy a németeknek borzasztóan fontos lenne az infrastuktúrájuk és az oktatásuk rendberakása mellett az innovatív startupok minél nagyobb (de nem eszetlen) támogatása. Ahhoz meg pénz kell, méghozzá sok.