Az utolsó fekete szombat Birminghamben
Monumentális búcsúkoncert előtt borul arcra vendégszerzőnk
A cikk szerzője Harci Andor. Elképesztően sokat tud a Sabbathról, kb. másfél oldalnyi triviát szerkesztettem ki a cikkből, a kommentekben mindenki nyugodtan beleírhatja, hogy kihagyta Geezer Butler 1983-as bokaficamát, én vagyok a hibás.
Történelmi pillanatot élhettek meg azok, akik helyben, Birminghamben, vagy az interneten keresztül láthatták utoljára színpadra lépni azt a négy helyi zenészt, akik fél évszázados út végére érkezve intettek örök búcsút a világ összes metálrajongójának.
Birmingham. A város a második világháborúban elszenvedett, súlyos bombázások után már elkezdte ugyan lerázni magáról a rombolás emlékeit, de még nem állt teljesen talpra. Az egyik legnagyobb angol iparváros, ugyanolyan, mint a többi a hatvanas évek végére: szürke, szegény, szomorú.
Ezek a monokróm brit munkásnegyedek teremtették meg a modern rock-, és metálzenét: az épp most rejúnijonoló Gallagher-tesók munkásosztálybeli háttérből érkeznek (Manchester) , ahogy a Beatles komplett garnitúrája (Liverpool), vagy épp az egyik legemblematikusabb zeneipari figura, Lemmy Kilmister (Stoke-on-Trent) is. A rossz körülmények szinte mindig kéz a kézben jártak az önkifejezés iránti igénnyel, a téma komplett disszertációkat töltene meg, nem fárasztanék vele itt senkit.
Ebben a búskomor, kilátástalannak tűnő, szmog áztatta közegben talált egymásra 1968-ban négy siheder, Terence Michael Butler, William Thomas Ward, John Michael Osbourne és Anthony Frank Iommi a fel-felbukkanó, aztán semmibe tűnő helyi kis zenekarok búvópatakjain keresztül, hogy közösen életre hívják a Polka Tulk Blues Band nevű zenekart. Ebből viszonylag hamar lett Earth, majd - miután kiderült, hogy egy azonos nevű banda már működik az országban - 1969-ben, egy 1963-as horrorfilm címétől inspirálódva felvették a Black Sabbath nevet.
Ez a négy, alig húsz éves kölyök ekkor még nem tudhatta, hogy történelmet fognak írni, méghozzá a metál történetét
A történelem pedig egy balesetből csírázott ki. Iommi 17 évesen, egy fémlemezgyárban, a legutolsó munkanapján elveszítette az ujjbegyeit jobb keze középső- és gyűrűsujján. A balesetet követően azt mondták, nem fog tudni újra gitáron játszani, ami teljesen összetörte, de - miután egy barátja mutatott egy felvételt a hasonló sérüléssel, két ujjal gitározó Django Reinhardtról - nekilátott különböző megoldásokkal kísérletezni. Gitárján lejjebb hangolta a húrokat, igazított a technikáján - s lőn metál.
És látá Iommi, hogy a metál jó.
Voltak már félkeményzenei próbálkozások korábban is, az Iron Butterfly egy 17 perces opusszal, a Summertime Blues Blue Cheer-féle feldolgozása, 1968-ból, Arthur Brown vagy a Coven kikacsintásai az okkult, a boszorkányság témái felé, a kötelezően nevesítendő Led Zep, vagy az egyik legkomolyabb előképnek tartott You Really Got Me a Kinkstől. De azt azért senki nem vitathatja el, hogy okkal jegyzi az egyetemes poptörténelem a Sabbath 1970-es, cím nélküli lemezét az első metállemezként.
FélÉvszázad.zip
Iommi gitárjátéka az egyik összetevő, de nem mehetünk el szó nélkül a többi mellett sem. Bill Ward jazzből táplálkozó, virtuóz, szertelen dobfutamai addig nem ismert erőt kölcsönöztek a hol lassan hömpölygő, hol fékevesztett ménes módjára vágtázó daloknak. Geezer Butler gitárként tekintett a bőgőre, egyszerre volt képes vele felpolcolni a dob diktálta struktúrát, és virtuóz dallamokra fakasztani, valahányszor Iommi teret adott neki. És persze Ozzy. Ozz, a nagy varázsló, a sötétség hercege, John Osbourne zabolázatlan, a téboly arcába kacagó alteregója, hangja, mint az öngyilkosságot fontolgatva a vizek fölé konyuló füzek közt elsüvítő szél.
Ez a négy trapéznadrágos, vállig érő hajú, bajszos birminghami majdnemhippi néhány háborúellenes nótával akkora lavinát indított el, ami még most is teljes erővel dübörög lefelé egy végtellennek tűnő hegyoldalon, és nemigen látni, meg fog-e állni valaha is.
Ha még itt vagy, akkor két lehetőség van: ismered a Sabbathot, és nem kell fárasszalak a történetével. Viharos volt, fél évszázados, vadabb, mint ha bányacsillével száguldanál le a Mount Everestről.
Vagy nem ismered - mi az hogy nem ismered? Na takarodjál lemezeket hallgatni, most! Felháborító!
Ötven év bulizásnak ára van
A tagokat rendesen megette az élet mostanára. Iommit 2012-ben limfómával diagnosztizálták, a rák lehetősége azóta is kísérti; Bill Ward dobos átesett egy szívműtéten, és túlsúllyal is küzdött, ami a dob mögött komoly problémát jelenthet. Butler a koronavírus hosszútávú hatásaitól szenved a mai napig; az ekkor már bőven a hetvenes éveit taposó Ozzy pedig 2020-ban jelentette be, hogy Parkinson-kórban szenved, ami kerekesszékbe kényszerítette.
Mennyivel méltatlanabb lezárás ez a szakaszos erodálódás a keményzene élő legendái számára, mint az a kajánul rock’n’roll befejezés, ami Ozzy szólókarrierje egyik oszlopának, a 25 éves gitárzseni Randy Rhoadsnak jutott, aki egy turné közepén halt meg másodmagával egy kisrepülőben, miután az egy hajmeresztő manővert elhibázva a turnébusznak koppant.
Még egyszer, utoljára
Már csak ezért is volt hatalmas hír, amikor Sharon Osbourne, Ozzy felesége, a zenekar menedzsere - aki egyszerre férje támasza, és az Ozzy-kultuszt gátlástalanul monetizáló kapitalista -, illetve Iommi bejelentették: sor kerül egy utolsó koncertre 2025. július 5-én, Ozzy kedvenc focicsapata, a birminghami Aston Villa stadionjában.
Méghozzá nem akármilyen koncertre - a szervezők olyan metálgálát terveztek, amilyet a világ még nem látott, tele olyan nevekkel, akiknek egy-egy önálló koncertjéért is a fél karjukat adnák a rajongók. Nem is volt meglepő, hogy a jegyek rekordidő - 16 perc! - alatt fogytak el. Az már sokkal inkább, hogy az eseményre sor is került, Ozzy állapotára tekintettel okkal ütötték fel a fejüket a kétségek még azok között is, akik már megváltották a jegyeiket.
Nagyobb, mint a Live Aid
Senkinek sem kellett csalódnia: a rendezvényt nem fújták le, rogyásig telt a Villa Park, mindenki méltán bízhatott benne, hogy Ozzy és a zenekar többi tagja is készen áll egy utolsó nagy hajrára.
Ezt a befejezést egy olyan monumentális rendezvény ágyazta körbe, amely kényelmesen felveszi a versenyt a ‘85-ös Live Aid vagy a ‘69-es Altamont koncert jelentőségével.
Nem pusztán amiatt, mert a metálszíntér elmúlt négy évtizedének válogatott legendái léptek egymás után a színpadra - fellépett a Mastodon, a Gojira, az Anthrax, a Halestorm és a Lamb of God, a Slayer, a Guns N’ Roses, a Tool, de még a Metallica is -, hanem mert (és ez rohadtul nem túlzás) az itt fellépő zenészek közül szinte kivétel nélkül egy sem állhatna rivaldafényben, ha nincs a Black Sabbath.
Mindenkinek Ozzy volt az első
“Sabbath nélkül nem lenne Metallica. Köszönjük, fiúk, hogy célt adtatok az életünknek. Köszönjük, Black Sabbath.” - idézi James Hetfieldet Dankó Gábor a Lángoló Gitároknak írt beszámolójában - sikerült jegyet szereznie, engem meg itt esz az irigység, úgyhogy tessék elolvasni a beszámolóját, méltón rögzíti az egész esemény hangulatát . Ennél pontosabban tényleg nem lehet megragadni, micsoda korszakos, paradigmaváltó hatása volt ennek a zenekarnak a kultúra történetében.
A fellépők közül szinte mindenki azért nyúlt hangszerhez, azért kezdett rockzenével foglalkozni, mert valamikor 1970 után láthatta a Sabbathot színpadon, vagy hallhatta otthon, bakeliten. Aztán mások megint miattuk. Bökjünk rá akármelyik negyedvonalbeli indonéz blackmetál-, puerto ricói thrash- , kenyai progresszívmetál-zenekarra, és vissza fogjuk tudni őket vezetni a Mayhemig és a Burzumig, a Metallicáig, a Dream Theaterig, azokat pedig teljesen közvetlenül a Black Sabbathig. Nem lehet elég súlyos szuperlatívuszokkal fogalmazni a jelentőségüket érintően, na.
A sötétség hercege eljön közétek
A durván 10 órás esemény tetőpontján Ozzy Osbourne füstfelhőben emelkedett ki a színpad közepén trónszékében, ahogy az dukál is a sötétség hercegének (illetve a szomorú körülmények kényszerítő ereje miatt), aki valamennyire megfakult hangon ugyan, de pontosan azt hozta, amit vártak tőle.
Az első néhány dalnál érezni lehetett, ahogy rátalál régi önmagára, még a székéből is megpróbált felállni, és amennyire az erejéből telik, igyekszik lendületben tartani a közönséget. Aztán jött a Mama, I’m Coming Home, amit 45.000 nézővel együtt bőgve adott elő.
Érzelmekkel teli, erőteljes pillanat volt, ahogy a zárásként előadott négy Black Sabbath dal is, a helyszínen és az online stream segítségével bekapcsolódó közönség történelmi pillanatnak lehetett szemtanúja. Aztán végül elhalkultak a Paranoid utolsó akkordjai is, a stadion fölötti eget tüzijáték világította be - és végleg lezárult egy poptörténeti korszak.
Lassan véget ér a 20. század
Nem ők az első zenész vagy zenekar a rockzene leglendületesebb, ‘68 és ‘71 közé eső időszakából, akiket már nem láthatunk fellépni, akik már nem alkotnak.
Bowie 2016-ban hagyott itt minket, a Genesis vélhetően utoljára állt színpadra 2022-ben, a Pink Floydtól sem számíthatunk már semmire, amíg Waters és Gilmour nem ássák el a csatabárdot (hamarabb fogják egyiküket elásni), Brian Wilson nemrég halt meg, így Beach Boys-reunionra sincs semmi esély.
Azok a zenekarok is jobban hasonlítanak már Kossuth Lajos bicskájára, mint régi önmagukra, amelyek látszólag töretlenül mennek előre. A Jethro Tull eredeti legénységéből csak Ian Anderson van talpon, a Stones talán kiheveri Charlie Watts halálát, és stúdióba vonul egy vadonatúj dobossal, de erről semmi biztosat nem tudni, mint ahogy arról sem, amit a King Crimson új lemezéről pletykálnak (bár az már körvonalazódni látszik). A Lynyrd Skynyrd meg… ez a banda gyakorlatilag 1977-ben megszűnt létezni, majd szinte teljesen új legénységgel újraindult, de 2023-ban az utolsó élő alapító tag is belépett a mennyei koncertterembe, kellő munícióval ellátva az identitás kérdését problematizáló filozófusokat és eszmetörténészeket.
De az a zenekar, amely monolitikus sarokkőként áll a poptörténelem sztrádája szélén, 2025. július 5-ével élőben már soha nem inspirálhat senkit, hagyatékuk már csak a lemezanyagokon élhet tovább. Amilyen jelentős maga ez az alkalom, amin Bill Ward, Geezer Buttler, Tony Iommi és Ozzy Osbourne minden személyes és szakmai nézeteltérés, minden, a zenekart érő kihívás és viszontagság, minden egészségügyi probléma dacára, ha csak alig fél órára is, de újra együtt állt színpadra, akárcsak először, 56 évvel korábban ezen a néven, annyira tátongó az az űr, amit most maguk után hagynak.
Köszönjük, Sabbath. Tényleg, szívből. Megpihenhetnek a félistenek. You have to let your body sleep / To let your soul live on.
Megkértünk néhány magyar zenészt, foglalják össze, nekik mit jelent a Black Sabbath.
“Ha csend van, az jut eszembe, hogy szívesen elolvasnék valami tudományos értekezést arról, hogy az emberi pszichének szüksége van bálványokra, és miért pont ez a négy ember lett az, miközben egy csomó másik hasonló zenekar is írt hasonló dalokat akkoriban, ott. Aztán ha megszólal a Children Of The Grave, a Snowblind vagy az N.I.B., már egyáltalán nem érdekel az egész, csak örülök, hogy én is egy lehetek a százmilliókból, akiknek hatással voltak az életére, és önfeledtem éneklem, hogy "Your love for me has just got to be real". Köszönök mindent!”
Vörös András / Superbutt, Ørdøg, Diabolus In Musica
“A Black Sabbath tiltólistás volt tinikori katolikus létemben. Mégis volt, hogy a városunkba jött frissen szentlet rock imádó papunkkal egymás után tettük fel a lemezek, és csak azt mondogattuk, mekkora zene ez!”
Németh Juci / Anima Sound System, Nemjuci, Budapest Bár, JUCIHUNOR DUO
“A Black Sabbath olyan mint a tégla a házban. Nem lehet nélküle építkezni, az meg hogy láthattuk egyszer utoljára az építőmestereket együtt megható es kivételes dolog!”
Vitáris Iván / Ivan & The Parazol
“A Sabbath egy remek új íz volt a rockzenében, lelassított mindent, az okosok szerint a heavy metal alapja, de az egészen biztos, hogy a doom metal innen indult. Akkoriban szokatlan volt az a sötétebb íz, amit behozott, és ez kellett is a rock mutálódásához. Legalabb olyan fontos, mint a grunge Seattle-ből (amit persze szinten a Sabbath ihletett), a Stones Throw kiadó a rapzeneben, vagy én az elbaszott mai magyar poprapben!”
Felcser Máté / Punnany Massif
“A Black Sabbath-ot a világ legjelentősebb zenekarának tartom, a hatásuk bőven túlmutat az “első heavy metal zenekar” címkén; egy új kultúrát hoztak létre, és ők az egyetlen olyan zenekar, amely most is ugyanolyan erőteljes hatással bír, mint fénykorában, a 70-es években. A Sabbath ma is úgy hat, mintha egy örökké aktuális zenekar volna. Az online közvetítés jóvoltából az elejétől a végéig jó minőségben tudtam nyomon követni a búcsúkoncertet. Felemelő élmény volt, méltó búcsú - bár csak fizikai értelemben, mert a hatás ugyanúgy fentmarad, élő hagyományként, megingathatatalanul. Napokig ez az esemény volt a vezető kultúrális hír, rámutatva a kortárs popzene művészi értelemben vett jelentéktelenségére.”
Kőváry Zoltán / The Trousers
“A korai Black Sabbath csodálatos együttállása egy olyan harmóniának, amikor minden tökéletes együtt: a sötétség, a zeneiség, az egyszerűség, a szofisztikáltság, a dekadencia, a súlyosság... és amennyire mélyből jövő, annyira magasra tud emelni. “
Egyedi Péter / Óriás, Isten Háta Mögött
Hogyan támogasd a Múzsát?
Előszöris nagyon köszönöm, ha egyáltalán eszedbe jut! A Múzsa sok szervezés és idegeskedés eredménye, munka mellett. Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm, ha a tetszésedet bármilyen formában kimutatod.
Három módja van:
Patreon. Itt bármilyen összeget küldhetsz. A Patreonra nem teszünk tartalmat, azért tartottuk meg, mert az a legismertebb felület.
Előfizetés a magyar Múzsára. A magyar nyelvű Múzsán nincs fizetős tartalom, legfeljebb pár Q&A lesz, ami csak előfizetőknek van. Minimál összege 8 dollár.
Előfizetés az angol nyelvű Múzsára. Ez egy jelenleg kicsit mellékvágányon levő projekt, amire a heti belpol videó mellett nincs energia. De lesz.
Mekkora seggfejség idokotyogni, hogy Eloy már nem a Sepuban, hanem a Slipknotban üt? :D Nos, egyféle módon deríthetem ki.
"a Stones talán kiheveri Charlie Watts halálát, és stúdióba vonul egy vadonatúj dobossal, de erről semmi biztosat nem tudni"
Vagy mégis?
Hackney Diamonds, 2023.