A minap megosztottuk a Múzsán a Válasz Online cikkét, amely nem kevesebbet állít, mint hogy az EU komolyan fontolgatja annak a lehetőségét, hogy Magyarországot kizárja a szövetségből. Ez természetesen első hallásra inkább kattintásvadászatnak tűnik, mint valós lehetőségnek. A cikkben említett tanulmány azonban valódi, és tényleg a francia és a német kormány megrendelésére készítette egy magukat “tizenketteknek” nevező független szakértői csoport. Fontos kérdés tehát, hogy valójában mi ez, és mi a célja?
Ennek megértéséhez nem árt visszamenni a kezdetekhez. Mi is tulajdonképpen az Európai Unió? A közkeletű vélekedéssel (és az euroszkeptikus propagandával) ellentétben az 1957-ben a Római Szerződéssel megalapított szervezet (először Európai Gazdasági Közösség, majd Európai Közösség és végül Európai Unió) célja soha nem kizárólag a szabad kereskelem előmozdítása volt. Természetesen ez volt az egyik fő cél, de a projekt végső célja mindig is politikai volt. Ne feledjük, hogy csupán egy évtizeddel az egész Európát romba döntő világháború után vagyunk, a hidegháború kellős közepén. Ami a kontinens lakosságát és politikai vezetését leginkább foglalkoztatja, az a béke kérdése. Mivel mindkét világháború kitörésében fontos szerepet játszott a stratégiai erőforrások feletti rivalizálás (különösen az Elzász-Lotharingiai szén- és vasérckészletek Németország és Franciaország között), az 1951-ben létrehozott Európai Szén- és Acélközösség az európai országok közötti szorosabb és szabályozott gazdasági együttműködéssel akarta elejét venni a további ellenségeskedésnek. Ennek a kiterjesztéséből lett aztán az Európai Gazdasági Közösség, és 1992-től (Maastrichti Szerződés) az Európai Unió.
A békeprojekt sikerét kétségbevonhatatlanul bizonyítja, hogy Európai Uniós tagországok között azóta sem volt semmiféle háború, ellentétben a szövetségen kívüli országokkal (lásd a 90-es évek délszláv háborúit, és most Ukrajnát). Eközben a szövetség céljai is kibővültek, és a békén túlmenően az európai kontinens gazdasági prosperitását, demokratikus jogállami berendezkedését, valamint lakóinak szociális és kulturális jólétét is elő kívánja mozdítani. Valamint - és ez nagyon fontos - a gyarmatbirodalmaik elvesztése után kicsi és egyenként kevéssé jelentős európai országok hatalmi pozíciójának biztosítása a világpolitikai színtéren. Ez utóbbi különösen azután lett neuralgikus pont, hogy a szoros szövetséges Amerikai Egyesült Államok elvesztette a 2000-es évek elejéig élvezett szuperhatalmi hegemóniáját, és komolyan kell számolni olyan - Európával szemben egyáltalán nem baráti szándékú - nagyhatalmakkal, mint Kína és Oroszország.
Rendkívül jelentős fordulópont volt az Unió életében a 2004-ben indult bővítési hullám, amikor az addig 15 nyugat-európai országot tömörítő szövetség hirtelen 27 tagúvá vált, beleértve 10 kelet-európai (ebből 3 ex-szovjet és 2 ex-jugoszláv) államot. Ez nem csak több, mint 100 millió új lakost és hatalmas területi gyarapodást jelentett, hanem teljesen más történelmi fejlődésű, korlátozott polgári demokratikus hagyományokkal rendelkező, és nem utolsó sorban jóval kevésbé fejlett országok csatlakozását. Annak biztosítására, hogy az új tagállamok integrálódni tudjanak a demokratikus Uniós intézményrendszerbe, a csatlakozási feltételek tartalmazták a Koppenhágai Kritériumokat, amelyek előírták a stabilan demokratikus intézmények és a jogállamiság működését. Ezeket a feltételeket a csatlakozáskor minden ország teljesítette, viszont arra nem volt mechanizmus (mivel akkoriban senki sem számított rá), mi a teendő akkor, ha egy már csatlakozott tagállam letér a demokrácia útjáról…
Azóta természetesen tudjuk, hogy ez hiba volt. Magyarország és Lengyelország (és persze sok EU-n kívüli ország) megmutatták, hogy a 90-es évek demokratikus átmenete nem egyirányú és visszafordíthatatlan folyamat, és a “történelem vége” illúzió. Eközben maga az Unió is több egzisztenciális krízisen esett át (kezdve az euróválságtól, a migráción és a Brexiten át az orosz agresszióig), amelyeket ugyan várakozásokon felüli sikerrel vészelt át, de megmutatták a rendszer gyengeségeit és sebezhető pontjait. Amelyeket az olyan autoriter populista vezetők, mint Orbán (vagy épp Putyin és Erdogan) előszeretettel használnak ki, és fordítanak a többi tagország ellen. A Trump-elnökség arra is rádöbbentette az Unió vezetőit, hogy még az USA feltétlen támogatására sem lehet örökké számítani.
Emmanuel Macron volt az első uniós államfő, aki 2017-es megválasztásakor azonnal politikájának központi elemévé tette az EU reformját és elmozdítását egy még szorosabb, föderalista rendszer felé. Franciaország súlya miatt ezt komolyan kellett venni, de a merkeli Németország erősen ellenállt a kezdeményezésnek. Eleinte. De aztán egymás után jöttek a világpolitikai pofonok, Merkelt felváltotta Scholz, és az ukrajnai háborúval, valamint ennek következményeként az orosz gázfüggőség kényszerű végével a németek is belátták a reformok elkerülhetetlenségét. Ja, és Orbán (valamint kisebb mértékben Kaczynski) annyira elszemtelenedett, hogy azt már nem lehetett szó nélkül tűrni. Időközben az Európai Unió újabb bővítése is elkerülhetetlennek látszik, amennyiben Európa továbbra is biztosítani akarja befolyását a kontinensen az erőszakosan terjeszkedni próbáló Oroszországgal szemben. Ne felejtsük, hogy az EU legfőbb hatalmi eszköze a “soft power”, vagyis az általa biztosított stabilitás és jólét vonzereje az erőn és megfélemlítésen alapuló orosz birodalommal szemben. Azok az államok, amelyek látnak esélyt a “klubba” való bebocsáttatáshoz, hajlamosabbak lesznek “jól viselkedni”, és a nyugati orientációt választani.
Ellenben az újabb tagállamok (különösen a hatalmas Ukrajna) befogadása nem lehetséges a jelenlegi lassú, nehézkes és tagállami vétók által megbénítható döntéshozatali rendszer mellett. Orbán Viktor pedig alaposan megtanította a leckét, miszerint nem lehet garantáltnak venni a tagállamok demokratikus elkötelezettségét, vagy akár azt, hogy nem cselekszenek az Unió érdekei ellenében. Erről szól tehát a tizenkettek javaslata, és ezért kell nagyon is komolyan venni. Hosszú időbe telhet a megvalósulása (és a konkrét formája még sokat változhat), de a politikai szándék megvan rá. A potyautas magyar vétópolitizálásnak valószínűleg meg vannak számlálva a napjai.
Nekem ez ragadta meg a figyelmemet: "lehetőséget kell adni az EU-s intézményeknek, hogy saját bevételük legyen, azaz ne kelljen mindig a tagállamoknál kuncsorogniuk: szedhessenek például adót vagy illetékeket" - ebben van fantázia, jelentős lépés lenne az Európai Egyesült Államok felé.
"A potyautas magyar vétópolitizálásnak valószínűleg meg vannak számlálva a napjai."
Ha tippelnem kellene, hogy mi lesz előbb: az EU döntési mechanizmusa és működése változik meg vagy a NER megy orbánostól, különutastól a szemétbe, akkor azért én - sajnos - az utóbbira szavaznék. Pedig azt sem hetekben mérik.