A BIDF programjában február 1-én 18:00 órától és február 3-án 15:00 órától vetítik az Apám Börtöne c. filmet, amelyet Iván Andrés Simonovis Pertíñez rendezett
Filmajánlónkat dr. Sánta Szabolcs Miklós írta
Ahogy Sanyinak az Arcok a visszapillantóban kapcsán a menekülésről és a migrációról írjon nagyívű gondolatokat, úgy nekem az Apám börtöne nézése közben volt az a fejemben, hogy megírom… mit is írok meg? Nem tudom. Talán az emlékek és az emlékek megőrzésének fontosságát.
Nehezen találom a szavakat ehhez az íráshoz, annyira megérintett a film. Különleges, nagyon érzékeny alkotás, egy olyan családtörténet, ami szorosan összefonódik a venezuelai diktatúra/chávezi rendszer történetével, annak kezdetétől napjainkig.
A kezdő képeken azt látjuk, hogy a családapát hazaengedik házi őrizetbe, nyomkövetővel a lábán úgy, hogy emellett még fegyveres őrök is őrzik a házát. Majd archív családi felvételek következnek, amik jelenbeli felvételekkel és tévéhíradórészletekkel váltakozva lassan kibontakoztatják a történetet.
Egy olyan család sorsát, aminek tagjai Hugo Chavez (és kisebb részben Nicolas Maduro) diktatúrájának talán legfőbb áldozatai. A családapa ugyanis a rendőrség különleges alakulatának feje, majd a caracasi nemzetbiztonságiak főnöke volt, a rendszer pedig bebörtönözte.
Chávez és a rendszere, a venezuelai élet nehézsége, az iszonyatos, kilátástalan szegénységből eredő rettenetesen erőszakos bűnözés és az egész ország korruptsága végig ott húzódik a filmben, a családi beszélgetésekben is sokszor szóba kerül.
Olyan ítélet ez a venezuelai rendszerről, amit talán senki nem tudott volna jobban megfogalmazni, talán senkinek a sorsán nem lehetett volna jobban látni a rendszer kegyetlen voltát. Mégis nem, vagy nem csak ez a film fő fókusza, hanem az is, hogy mennyire szeretik egymást a család tagjai amellett, hogy milyen mérhetetlen szomorúságot és szenvedést okoztak nekik.
A dokumentumfilmeket általában külső személy készíti, nagyon ritka (bár talán a filmezés egyre elérhetőbbé válásával ez is gyakoribb), hogy valaki, a történethez és a szereplőkhöz nagyon közel álló készítsen filmet egy fontos történetről. Ez egy ilyen darab, hiszen a főhősünk fia az alkotó.
A véletlennek köszönhető, hogy így alakult, a családfő vett ugyanis egy videókamerát, amikor a fia, a rendező még kicsi volt, a lánya pedig meg sem született. A kamera pedig a film tanúsága szerint állandóan ment. Ennek köszönhető a rengeteg archív felvétel, amik bemutatása a film ritmusát is adja.
Olyan történet, amiből lehetne nagyon megrázó drámát, de akár hollywoodi akciófilmet, vagy politikai thrillert is forgatni. Ehhez képest ez egy bensőséges, szenzációhajhászástól, hatásvadászattól mentes, szép alkotás.
Ha csak ezt az egy filmet készíti el életében a rendező, már akkor is maradandót alkotott. Ezt a filmet is csak azok nem fogják megnézni, akiknek kellene, ugyanis a családtörténeten túl a populizmusról és a populista rendszerekről is sokat elmond.
Továbbá azt is egészen nyilvánvalóvá teszi, hogy akármilyen rossznak is érezzük sokszor a magyarországi helyzetet, még mindig nagyon, de nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat legalább egy, de alighanem nagyon sok ország lakóinál.
Venezuela ugyanis lehetne egy gazdag, jól működő ország is (hiszen a jelenleg ismert legnagyobb, kitermelhető olajkincsen ülnek), ehhez képest az van, amit a filmben látunk. (Mára még sokkal rosszabb a helyzet az országban, a filmben bemutatotthoz képest, milliók menekültek el Chávez utóda és tanítványa, Nicolas Maduro uralma alól.)
Csodálatos film, mindenkinek ajánlom.
Venezueláról és Panamáról pedig ajánlom Panamajack kétrészes írását, amely régi blogunkon érhető el. 1. rész (Venezuela) és 2. rész (Panama)
https://raerunk.blogrepublik.eu/2015/03/23/panamajack-latin-ritmusok-elso-resz/