Friedrich Nietzsche, Alavju

Petőfi Sándor, gatyába’ táncol

Az 1848-as szabadszállási országgyűlési követ(képviselő-)választáson egy akkor már országosan ismert költő is elindult, bizonyos Petőfi Sándor. Aki ebből az alkalomból megírt egy természetesen igen jó, érdekes és hatásos kortesbeszédet.

Petőfi a választást elvesztette a helyi református főesperes fiával szemben. Valószínűleg választási csalás is történt, de ettől még hatalmas szenzációt keltett a korabeli sajtóban, hogy a nemzet egyik legismertebb „celebje” kikapott egy no-name senkitől.

Miért? Nos, ebben valamennyi szerepe lehetett Petőfi választási kiáltványának is, amelyben elhangzott a következő mondat:

„Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok”.

Természetesen ez így a kontextusából kiragadva nem igazán azt jelenti, ami a teljes beszéd ismeretében volt a szándékolt üzenet. Csakhogy ha valamit megtanulhattunk a NER politikai kommunikációjából, az az, hogy MINDEN, amit kiragadva a kontextusából el lehet torzítani, leüthető magas labda az ellenfélnek. És Petőfinek (mint 172 évvel később Márki-Zay Péternek) a saját kárán kellett megtanulnia, hogy a politikában ilyen hibákat nem lehet büntetlenül elövetni.

Orbán Viktor, és általában a populista politizálás egyik legnagyobb erőssége, hogy olyasmit ad az egyszerű választónak (lásd még „mimagyarok”, „keményen dolgozó kisember”, stb), amire annak igenis nagy szüksége van: érzelmi megerősítést.

A helyzet az, hogy – különösen egy kevésbé fejlett, szűk középosztállyal rendelkező országban – a választók többségének nem túl jó az élete. Ami pedig még ennél is lelombozóbb, a többségük nem is várja, hogy jobb legyen, egyszerűen beletörődik, hogy neki mindig is szar volt, mindig is szar lesz. És hát valljuk be, az évszázados történelmi tapasztalatokból kiindulva nem is alaptalanul.

Ilyen helyzetben az egyetlen vigasz az érzelmi megerősítés lehet. Az, hogy ha valaki a „hatalmasok” közül azt mondja neked, hogy hiába vagy te szegény, tanulatlan és jelentéktelen ember, attól még értékes vagy. Sőt, értékesebb és jobb ember vagy, mint... és ide be lehet helyettesíteni gyakorlatilag bármilyen embercsoportot, akikre a „Nagy Ember” rámutat.

Etnikai, vallási vagy szexuális kisebbségeket, belpesti értelmiségi lipsiket, vagy egyszerűen a „Nagy Ember” politikai ellenfeleit. Hogy miért? Micsoda kérdés, hát a mieink értelemszerűen jobbak, mint a mások. Ez nem is igényel bővebb magyarázatot, egyszerűen így van, és kész (lásd még: focidrukker-mentalitás).

Ezt természetesen még hatásosabbá teszi az, ha az eképpen megszólított keményen dolgozó, becsületes kisember amúgy is ellenérzésekkel viseltetik a kijelölt ellenséggel szemben, különösen, ha ez az ellenérzés kisebbrendűségi komplexusból fakad. Nincs is annál édesebb érzés, mint amikor kiderül, hogy az irigyelt, nálad gazdagabb és magasabb státusú, orrát fennhordó kisebbségről kiderül, hogy valójában alávaló gazemberek, aki a te rovásodra, a te hátadon kapaszkodtak fel, természetesen érdemtelenül. Ez ugyanígy működött a modern antiszemitizmusnál, a kommunisták „osztályellenségeinél”, vagy akár a modern populisták által démonizált „nagyvárosi vók elit” esetében.

Friedrich Nietzsche, Alavju

A nácik kedvenc (és alaposan félreértett) filozófusa, Friedrich Nietzsche is behatóan foglalkozott ezzel a jelenséggel: az „arisztokratikus morál” és a „rabszolga-morál” szembeállításával. Szerinte az arisztokratikus (úri) morál alapja az a meggyőződés, hogy ha én „jobb” (erősebb, okosabb, gazdagabb) vagyok nálad, akkor teljesen jogos és természetes, hogy uralkodhatok feletted. Ez a „jó” és a „hitvány” szembeállítása.

Ezzel ellentétben áll a rabszolgák (vagy papok) moralitása, ami a „jót” a „gonosszal” állítja szembe. Az alapvetés itt az, hogy az uralkodó osztály nem azért tudja kisajátítani a hatalmat/erőforrásokat/megbecsülést, mert jobb az alattvalóknál, hanem mert gátlástalanabb, erőszakosabb és önzőbb – vagyis gonosz.

A jó/gonosz dichotómia a kerteszténységgel vált dominánssá az európai gondolkodásban (ami az eredetileg a „szegények vallása” esetében egyáltalán nem meglepő), ezért nevezte Nietzsche „papi morálnak” is. Ellenben ez a fajta moralitás – hiába az elnyomottak felszabadítása a deklarált célja – nem csak a forradalmaknak, de a zsarnokságnak is az alapja lehet, sőt, igen gyakran az egyikből közvetlenül következik a másik.

Forradalmárok és türannoszok

Ezt a folyamatot már az ókori görögök is megfigyelhették, amikor a hagyományosan arisztokráciák (vagy oligarchiák) által uralt városállamokban átvette a hatalmat egy zsarnok (türannosz), szinte mindig a « nép » (démosz vagy plebs) támogatására támaszkodva. Ugyanez játszódott le később Rómában is Julius Caesar hatalomra kerülésével. A történelem folyamán újra és újra rabszolga-moralitáson és rabszolga-tömegeken alapuló forradalmak söpörték el az uralkodó osztályt, hogy aztán a forradalom vezetői maguk váljanak először zsarnokká, majd új uralkodó osztállyá.

Ez történt a francia forradalomban, a kommunista forradalmakban, és bizonyos szempontból az orbáni « fülkeforradalomban » is. És persze mindig felmerül a kérdés, miért tűrik el a tömegek, hogy az ő áldozatuk árán felemelkedő vezetők ugyanúgy (és néha még rosszabbul) bánjanak velük, mint azok, akik ellen eredetileg fellázadtak (lásd ugye Orwell Állatfarmját ). Sőt, az új vezért gyakran akkor is csodálat és hűség övezi, amikor már régen kiderült, hogy semmivel sem jobb (vagy éppenséggel rosszabb), mint akiket leváltott.

De a mi fiunk!

Ez megint csak a régi elitek iránti ellenérzéssel (ressentiment) magyarázható. A forradalmár-vezér legnagyobb trükkje, hogy elhiteti a néppel, hogy « közülük való », még ha ez a legritkább esetben van is így.

Innentől kezdve teljesen mindegy, ha a gyűlölt ancien régime képviselői bizonygatják, hogy az illető egy csaló, valójában maga is az arisztokrácia tagja és a régi rendszer haszonélvezője volt, és a tömegek hátán csak saját maga számára akarja megragadni a hatalmat. Sőt, az ellenség által folytatott lejáratási kampány csak megerősíti a vezér legitimitását – ha a « gonoszak » rosszat mondanak róla, akkor ő biztosan « jó ».

Ráadásul azt ígéri a támogatóinak, hogy győzelem esetén ők lehetnek az új uralkodó osztály. Amennyiben ez valóban megtörténik, az « élcsapat » körében a rabszolga-moralitás nagyon hamar lecserélődik az arisztokratikus moralitásra, miközben a cserben hagyott tömegekben továbbra is az előbbit erősítik propaganda-eszközökkel – természetesen a régi rend képviselőinek (illetve a kijelölt bűnbakok) rovására. Aztán bizonyos idő (általában több generáció) elteltével az elnyomottakban újra felgyűlik a « ressentiment », és a ciklus előlről kezdődik.

Megtörhető-e az ördögi kör?

Igen, de nehezen. Ez amúgy a magyar ellenzék legnagyobb problémája a NER létrejötte óta, és ezért tűnnek annyira védtelennek még a nagy nyugati demokráciák is a populista hullámokkal szemben.

A probléma az, hogy a liberális elitek a hidegháborús győzelem után meritokráciából egyre inkább valódi arisztokráciává alakultak át, ahol a születés igen nagymértékben meghatározza az életben elérhető társadalmi státust is, ami jellemzően ressentiment legfőbb gyökere.

Akármennyire is próbálnánk tagadni, ha valaki egy jómódú pesti (párizsi, new yorki) családba születik, sokkal nagyobb eséllyel kap megfelelő oktatást és hátszelet ahhoz, hogy később sokra vigye. És ebben gyökerezik a probléma megoldása is. Az elitekkel szembeni ellenérzés legfőbb orvossága ugyanis a társadalmi mobilitás.

Ezért van az, hogy a demokrácia azokban az országokban a legerősebb, ahol minél szélesebb tömegek számára elérhetőek azok az eszközök (legnyilvánvalóbb példa az oktatás), amelyekkel kiemelkedhet a születése alapján meghatározott státusból.

Majdnem ugyanilyen fontos (ám még nehezebben megvalósítható) dolog az, hogy a mobilitás visszafelé is működjön, tehát ne legyen a könnyű siker garanciája a megfelelő társadalmi osztályba születés. Ez természetesen nem érhető el maradéktalanul, de a kasztosodás leginkább káros hatásai mérsékelhetőek megfelelő örökösödési szabályokkal, verseny alapú piacgazdasággal (ahol az állam hatékonyan fellép a monopóliumok ellen), és természetesen mindenki számára elérhető, színvonalas oktatással. Amennyiben a társadalmi mobilitást sikerül magas szinten tartani, a demokratikus rendszerek hosszabb távon sokkal stabilabbak lesznek, mint a látszólag monolitikus és elmozdíthatatlan autokráciák.

Tanulságok a magyar ellenzéknek

A magyar ellenzéknek először is fel kell ismernie, hogy a fideszes szavazók szemszögéből ők az „ancien régime” képviselői. Igen, ezért van az, hogy Gyurcsány Ferenc és pártja a NER egyik legfőbb támasza. Az „összegyurcsányozás” semmi mást nem jelent, mint hogy minden ellenzéki formációt az utált „globalista elit” képviselőinek állítanak be, amelyet pedig a 2010 előtti korruptnak, hazugnak és inkompetensnek ítélt kormányzással mosnak össze (és az előbbiekben körbejártuk, hogy ebből a szempontból miért nem számít, hogy a mostani kormányzás még korruptabb, hazugabb és inkompetensebb).

Amikor az ellenzékiek azt mondják, hogy ők a felvilágosult, demokratikus és európéer politika letéteményesei, az „egyszerű” szavazók (különösen vidéken) azt hallják, hogy „különbek és jobbak vagyunk nálatok, ezért jogunk van kormányozni benneteket!” – vagyis az úri moralizálást. Erre pedig a magukat alávetetteknek érzők részéről érthető módon a „lóf@szt, mama!” a zsigeri reakció. Emiatt a ressentiment miatt van az is, hogy amikor Viktor a kurucos és lázadó magyar szellemet isteníti (miközben szolgalelkű meghunyászkodást vár el), őt hitelesebbnek tartják, mint a liberálisokat, amikor azok az alapvető szabadságjogokat kérik rajta számon. Viktor érzelmi megerősítést ad, az ellenzék meg lenézést és kritikát.

Leszállni a magas lóról

Mit lehet hát tenni? Először is le kell vetkőzni a pesties értelmiségi allűröket. Ez nyilván nem olyan egyszerű dolog, amikor az ellenzéki politikát leginkább pesti értelmiségiek csinálják (minket is beleértve). Ilyen szempontból Magyar Péter megjelenése fontos újdonság, és szerintem ez az eddigi sikerének egyik titka is.

Magyar Péter hiába NERisztokrata, nem tekintik a belpesti liPsi elit tagjának, a fideszes propagandagépezet görcsös igyekezete ellenére sem. Ez komoly dilemmát okoz a kormányoldalnak, mint ahogy az is, hogy Magyar körön belüliként láthatóan sok trükköt ellesett Rogánéktól a politikai kommunikáció terén. Mindez nagyon hasznos, de messze nem elégséges a NER leváltásához.

Ez utóbbihoz elsősorban az kell, hogy a tömegek által érzett ressentiment-et az ellenzék sikeresen Orbánék ellen fordítsa. Ez nyilván nem megy egyik napról a másikra, de ebben a NER sok szempontból maga ellen dolgozik. Egyrészt nagyon úgy tűnik, hogy a 2020-ig tapasztalt gazdasági fellendülés és életszínvonal-javulás nem fog egyhamar visszatérni, másrészt egyre nyilvánvalóbb, hogy Orbán merev és arisztokratikus kasztrendszert épít, ellentétben a Kádár-rendszer minden azelőttinél nagyobb társadalmi mobilitásával (lásd: fridzsider-szocializmus).

Az ellenzék feladata tehát nehéz, de nem lehetetlen. Sokszor mondtuk/mondták már, hogy alulról kell építkezni (pesti liPsiknek: le kell menni vidékre), de nagyon lényeges, hogy tudjuk, milyen üzenetet akarunk közvetíteni, és milyen módon. A legjobb példák azok a helyi vidéki aktivisták (pl. a Momentumos Sebők Éva, aki Orosházán szervez fórumokat) , akik a rendkívül ellenséges környezetben is képesek és hajlandóak fórumokat szervezni és leülni beszélgetni azokkal, akik érzik, hogy nem a legjobb irányba mennek a dolgok, de nem tudják, mit lehetne tenni, viszont abszolút nem magasröptű kioktatásra vágynak valakitől, aki nem „közülük való”.

(innentől Ésik)

Balázs mondandójával egybevág egy másik dolog: a tömegbázis építésének szükségessége. Az Orbán által bevezetett választási rendszer, a “győztes mindent visz” még adminisztratív machinációk és Orbán végtelen kampánypénze nélkül is nehezen törhető fel.

Nézzük Amerikát: ott kialakult a kultúrája annak, hogy a pártok hosszas vajúdás után állnak össze a soron következő választásra. Az előválasztási folyamat nemcsak jelöltek kiválasztását jelenti, hanem azt is, hogy ki kell alakulni egy olyan politikai mondandónak, ami minden lényeges szavazói csoport számára elfogadható.

Bármennyire várják is tehát sokan azt, hogy Magyar Péter kezdjen habzó szájjal elszámoltatást kiáltani, patakvérrel fenyegetőzni és azt mondani, hogy majd megcsinálja nekünk az európai jogállamot… ilyen nem lesz, hacsak Magyar Péter nem akar veszíteni a választásokon.

Ha Orbánt lehetséges választásokon legyőzni, azt csak hitelesen hangzó (“a népből jövő”), közösségformáló kommunikációval lehet elérni, ahol nem riasztanak el embereket, hanem próbálják őket tömeggé formálni. Más szavakkal: ha Magyar Péter nyerni akar, még a budapesti véleményformáló elitbe is hamarabb fog belerúgni, mint hogy a választók orra alá dörgölné, hogy Orbánnal rossz lóra tettek.

Hogyan támogasd a Múzsát?

Előszöris nagyon köszönöm, ha egyáltalán eszedbe jut! A Múzsa sok szervezés és idegeskedés eredménye, munka mellett. Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm, ha a tetszésedet bármilyen formában kimutatod.

Három módja van:

1. Patreon. Itt bármilyen összeget küldhetsz. A Patreonra nem teszünk tartalmat, azért tartottuk meg, mert az a legismertebb felület.

2. Előfizetés a magyar Múzsára. A magyar nyelvű Múzsán nincs fizetős tartalom, legfeljebb pár Q&A lesz, ami csak előfizetőknek van. Minimál összege 8 dollár.

3. Előfizetés az angol nyelvű Múzsára

1. Ez egy korai fázisban levő projekt, heti egy-két, Magyarországot angolul magyarázni igyekvő poszttal. Erre is 8 dollár az előfizetés, és itt hamarosan jön a paywall. A magyar múzsa és az angol elkülönül, most dolgozom a megoldáson, hogy aki az egyikre előfizet, annak legyen hozzáférése a másikhoz, de nem biztos, hogy sikerül. Ha érdekel az angol, akkor inkább arra fizess elő, a magyar Q&A sessiont, ha lesz, meg tudjuk beszélni.