Meghalt Tóth Tibor

A magyar blogoszféra meghatározó alakja 63 éves volt

Azt hittem, ennek a megírására van még egy hónapom. Sajnos vagy szerencsére, nincsen. Az éjjel meghalt Tóth Tibor, ny. rendőr alezredes, a magyar blogoszférában mindenkinek csak Tiboru.

Albert Dénes felvétele

A szerencsések az életenergiával teli, zömök, vállas, állandóan ravaszul mosolygó alakot őrzik meg az emlékezetünkben. Mi, akik láttuk őt másmilyen állapotban is, most még küzdünk ezért, mert az ALS nem végez félmunkát senkivel. Danival se végzett, és Tiboruval se. De ahogy Danival is egyre inkább visszajön a mosolygós, egészséges remkejogász az emlékeinkbe, biztos vagyok benne, hogy Té esetében is győzni fognak a szép emlékek.

Épp valamelyik nap pörgettem vissza a tavaszi üzenetváltásainkat. Beszéd- és nyelési nehézségek. Alzheimertől tartott, ragyogó intellektusa (amit ő természetesen nem hívott így) lassú elvesztésétől. Nos nem kellett tartania tőle. Az utolsó hetet leszámítva az intellektusa végig megmaradt. Beszélni már nem tudott, utolsó, nekem címzett pár szava az volt: Menjünk fel. (a dolgozószobájába) Csuri és Peat külön-külön is figyelmeztetett: készüljek, könyveket kell elhozni.

Így is lett, itt vannak mellettem, az egyik szatyrot már kipakoltam. Filozófia, politikatörténet és nyomozó-tankönyvek. Nagyon erősen akarta, hogy a könyvei az olvasó barátaihoz kerüljenek. Itt van mellettem az asztalon a nővérhívó csengő is, amely egy nappal azelőtt ért ide (közel két hét szállítási kapacitáshiány után) hogy Csuri elindult vele a kórházba. És ezek már mind-mind csak emlékbe maradnak itt.

És alig húsz (inkább bő tizenöt) év ismeretség után is, az emlékek végtelenek. Bele se merek gondolni hogy mennyire végtelenek ezek Csurinak, akivel az egész életét leélte, meg annak a pár a temesvári embernek, akik a szűk baráti körét alkották. Mert Té nem volt a széles baráti körök embere. Jóban nagyon sok emberrel volt, többek között velem is. De amikor először jött meghívó, hogy akkor kerti parti Gyálon, emlékszem, meglepődtem.

Illő, hogy méltassuk őt, bár aki tudja ki volt ő, annak nem kell.

Tiboru és Csuri (Tóth Tibor és Bárányi Ildikó) Temesvár, a líceum óta együtt vannak, és együtt jöttek Magyarországra is, még a nyolcvanas évek végén. Az élettörténetükből én csak villanásokat ismerek, az én életemben jellegzetes szerepet játszottak. Pár éve Zentán találkoztam vajdasági értelmiségiekkel, és azon a találkozón, ahogy bemutatkoztunk egymásnak, mindenki azzal kezdte, hogy hova és mit írt.

Mert kultúrembernek, különösen pedig egy határon túli magyar városi polgárnak kötelessége az írás, a kultúra művelése. Nem is jó szó a kötelesség. Magától értetődik, ahogy a levegővétel is. Tiboruék ugyanez a típus. Csuri körül, ha három ember összegyűlik, azt akkor is szalonnak nevezzük, ha egyébként evőkannállal merjük a frissen sült tarjára a muzsdéjt. Jön egy utánozhatatlan szemvillanás, legyintés, megkínál minket valamivel és máris valamiről beszélgetünk. Mert értelmes társaságban, értelmes emberek nem szmóltolkolnak, hanem valamiről beszélgetnek. Kulturáltan. A muzsdéj, hát istenem, lecsorgott, tessék szalvéta.

Tiboru pedig ír. Írt. Nehéz ez a múlt idő. Ír, mert aki tud írni, annak írnia kell. Könyveket, a végtelen olvasmányélményeiből, a kémek romantikus világáról. Arról a világról, amit ő nagyon is jól ismert és pontosan tudta, hogy semmi romantika nincs benne. De nagy szererettel írta meg a mesterkémeket és a konspirációs teóriákat és általában mindent. Katonatörténeteket mind a tizenhárom ejtőernyős ugrásából, mert ha már el kellett menni román katonának, akkor csak Fallschirmjägernek (vagy hogy van ez románul) érdemes, félmunkát nem végzünk.

A rendőrségi történeteket nem írta meg, noha Kerezsi százados, egykori mentora a hétkerben, mindenképpen könyvet érdemelt volna. A Garay tér és a Keleti környékén a kocsmákban üzletelő rejtői alakok, a jelenteni beszervezett prostik (Té, mikor átvette az ezzel kapcsolatos irányítói feladatokat, például azzal szembesült, hogy át kell beszélni az állománnyal a fedőneveket, mert a nyolc Oboa és tíz Szaxofon egy kicsit nehezen követhetővé tette, hogy hol keletkezett az operatív információ, nem röhögtem hasamat fogva a sztorin, á dehogy…) asztalnál, némi pia mellett kerültek csak elő.

És ezt a tollat letette, lerakatta vele az élet. A fene tudja hány sztori maradt még abban a nyughatatlan fejében. Szegény Csurin nevettünk együttérzőn, mert a magyar rendőrség, a szervezet, amely utánozhatatlan pontossággal nyírja ki a legjobb embereit, ötvenéves korában megszabadult Tiborutól. Igaz ugyan, hogy elvégezte a francia rendőrtisztit is, igaz ugyan, hogy nyugdíjazása után más országokban tanította a titkosrendőri munkát, igaz ugyan, hogy egy alezredesi fizetésért kaptak egy a magyar mellett még három nyelven folyékonyan beszélő szakembert, aki hol tanúvédelmet szervezett, hol pedig fedett nyomozókat oktatott. Dehát ez mind kevés volt az egymást kinyírogató seggnyaló tábornokok rendőrségén, jött a nyugdíj.

Jellemzően, a bajtársias szolidaritás végig megmaradt. Soha egyetlen nemhogy rossz, de még csak kétértelmű szót sem hallottam tőle a “Cégről”. Ha ez egy hivatalos nekrológ lenne, akkor most jönne az “esküjéhez mindvégig hű maradt” fordulat. De nem jön. Cserébe elmesélem, hogy egyszer jött hozzám az irodába, a parlamenti mélygarázs lejáratánál posztoló őrt kb. kettő és fél perc alatt csavarta az ujja köré, az ablakból röhögve néztük. Az egyenruhás őr a nulladik pillanattól érezte, hogy tiszti inspekció alanya, elmondta készségesen (egy vadidegennek), hogy mióta posztol ott, hogy nem volt esemény, pár barátságos szót váltottak szolgálatról, időjárásról, majd Té eseménymentes szolgálatot kívánva távozott, az őr pedig szalutált.

No persze ez a zászlóhoz hűség és tiszti integritás abban nem akadályozta meg, hogy egy-két volt feletteséről és kollégájáról ne emlékezzen meg, khm, szóval sarkos jellemzésekkel. Nem megalázó volt ez se, de ha az alany hallotta volna, aznap este sírva és egyedül rúgott volna be.

Szóval Csurin azért nevettünk (együttérzőn), mert ez az energia hirtelen egy gyáli udvarra szabadult ki. A magaságyásba, ahol a paradicsomtermesztés közepette egyszercsak kinőtt egy tök, és irodalmi szereplővé vált. Aztán berepült egy postagalamb, ami néhány hétig az egész internetet lázban tartotta, szegény galamb már rég a dúcban volt, amikor kioktató Karenek még írogattak Tének, hogy mit képzel, hogy fogságban tartja, illetve hogy le kell olvasni a gyűrűszámot. Aztán az éticsiga projekt, aminek a vége, alig két hónapnyi aprólékos operatív…izé takarmányozási munka után egy tányér fokhagymás csiga lett.

Energia, alkotás, írás. Mint a cápa, amelyik elsüllyed, ha nem úszhat. És nem úszhatott tovább, két hónap alatt hanyatlott le az állapota az utcai sétáktól a halálig. Onnantól, hogy a tollat és a billentyűzetet nem tudta használni, talán három hét volt.

Felsrololni is nehéz, hogy mi mindent köszönhetünk neki.

A Lemil blogot, húsz évvel ezelőttről, ahol életünket meghatározó barátságok, kapcsolatok indultak. A magyar internet egyik legjobb (titkos, ennél többet nem mondhatok) csoportját, ahol a Lemilen megszokott moderációs és társalgási elveket betartva társalgunk azóta is, rendes X-Millenial bandaként, akinek még kell egy “homepage” az interneten. Így belegondolva az, amit a Múzsával meg a kommentszekciójával csinálok, az is ott alakult ki.

Ezek maradnak. A mosoly is marad, minden marad, csak Té nincs már itt. Ahányszor találkoztunk, annyiszor szórakozott azzal, hogy a legváratlanabb irányból egyszercsak a hátam mögött jelent meg. A Lurdy-házban, a Westendben. Egyszer elvittem Csirét, hogy harminc méterre lemaradva biztosítson. Így kettőnket lepett meg. Többet nem fog. Vagy tudod mit Té, nem tudom tervezel-e ilyen kísértet izéket, és nyilván beszarok majd, ha így hátulról rám köszönsz, de engedély megadva. Jó lenne. Vagy ha úgy döntesz, akkor nyugodj békében. Vigyázunk Csurira.

Ésik over and out.