Mi a baj az abajával?

Ismét rácsodálkozott a magyar sajtó, hogy a demokratikus Franciaországban, az emberi és polgári jogok hazájában a kormány adminisztratív eszközökkel szabályozza az öltözködést.

A Telex tényszerű, ám minden kontextust nélkülöző cikke remek ürügyet szolgáltatott a kormányközeli kriptonáci véleményvezéreknek, hogy egy szuszra migránsozzanak és vádolják meg a francia államot antidemokratikus vallásüldözéssel és kommunista tempóval (mert hogy a vallási jelképek viselésének tiltása a francia iskolákban bizony nem csak a muszlimokra vonatkozik, hanem mindenkire, beleértve a keresztényeket is).

Egyébként érdekes módon a baloldal is rendszeresen ostorozza Franciaországot emiatt, hiszen az ő felfogásuk szerint ezzel egyrészt elnyomják az amúgy is diszkriminációval sujtott muszlim kisebbséget, másrészt – mivel az iszlám öltözködési előírásai szinte kizárólag a nőkre vonatkoznak – szexista módon beleszólnak abba, mit viselhet egy nő és mit nem (mármint a francia állam, nem az iszlám...).

Mi az a “laicité”?

Arról viszont kevesen emlékeznek meg, hogy az állam és az egyház szigorú szétválasztása, vagyis a „laicité”, 1789 óta a Francia Köztársaság egyik alappillére, és ez a francia alkotmányban is szentesítve van. Ellentétben a magyar Alaptörvénnyel, amely az „Isten áldd meg a magyart!” mondattal kezdődik, Franciaország hivatalosan „laikus” (vagyis nem vallásos) köztársaság. Ennek az érvényességét manapság szinte senki nem vitatja, az egyetlen kérdés, hogy ez a gyakorlatban mit is jelent.

Alapvetően két dolgot: a teljes vallás- és lelkiismereti szabadságot (vagyis hogy minden állampolgár abban hisz – vagy nem hisz – amiben akar), valamint hogy a vallás szigorúan magánügy, aminek a közéletben nincsen helye. Az állam (1905 óta) semmilyen módon nem támogathat, vagy részesíthet bármilyen anyagi vagy egyéb előnyben semmilyen vallást és egyházat.

Olyasmi, mint ahogy Amerikában az elnök Bibliára tett kézzel esküszik fel, a francia államfelfogás szerint teljesen elképzelhetetlen (és illegális). Vallási jelképek (pl. kereszt a falon) semmilyen állami hivatalban vagy közintézményben nem tehetők közszemlére. Márpedig a francia állam által fenntartott iskola közintézménynek számít.

Nép? Nemzet? Birodalom!

A másik fontos szempont, hogy a francia nemzetfelfogás nem etnicista, vagy akár „kultúrnemzet” alapú, hanem birodalmi.

Ez persze nem is meglepő egy olyan országban, amely máig rendelkezik területekkel Polinéziától az Indiai Óceánon át Észak- és Dél-Amerikáig, és évszázadok óta mindenfajta színű, származású és vallású állampolgárai vannak. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az állam szemében nem számít, hogy te breton, arab vagy kambodzsai felmenőkkel rendelkezel, elsősorban francia vagy, és kész.

Az állami iskolának pedig az egyik fontos feladata az állampolgári nevelés, amibe beletartozik a „köztársasági értékek” (valeurs républicains) átadása is. Beleértve a szekularizmust. Ha te orthodox zsidó, katolikus, vagy iszlám vallásos nevelést akarsz a gyerekednek, ezt megoldhatod magánúton, van rá lehetőség. Azonban a kötelező állami oktatásból minden ilyesmi ki van zárva, akárcsak a különböző etnikai gyökerek firtatása (ez még a Franciaországban őshonos nemzetiségeknél – pl baszkok, bretonok – sem egyszerű kérdés).

Iszlám és szekularizmus

Itt jön be az iszlám (Franciaországban a katolicizmus után a második legnépesebb vallás) problematikája. Az iszám ugyanis NEM szekuláris vallás, hanem szorosan össze van fonódva a kultúrával, identitással és törvénykezéssel. Ehhez jön a politikai iszlám erőszakosabb verzióinak térhódítása, amely különösen a 2015-ös merényletek óta aggasztja mind a francia közvéleményt, mind a kormányzatot.

Persze a hazai szélsőjobboldali narratívában jellemző “Franciaország kalifátus” meg “Párizs nagy része no-go zóna” típusú hisztéria teljesen indokolatlan - az országban élő mintegy 6 millió muszlimból csak egy-két ezrelék tekinthető radikálisnak, a konkrét erőszakos cselekmények száma meg évente egy számjegyű. Viszont ez is elég ahhoz, hogy a francia társadalom különösen érzékenyen reagáljon mindenre, ami a szekularizmust veszélyezteti.A vallási jelképek viselése (beleértve a kipát, fejkendőt, nyakban hordott keresztet) már 2004 óta tilos az iskolákban, miért okoz vitát tehát a mostani intézkedés?

Önként hordott népviselet, vagy kényszerből viselt vallási szimbólum?

A kritikusok (például a Francia Muszlim Hit Tanács) szerint ez túlmegy a szekularizmus követelményein, hiszen az abaja viselése nem vallási előírás, hanem inkább arab népviseletről van szó, ráadásul nehéz meghatározni, mi számít abajának, és mi csak egy hosszú egybeszabott ruha? Ez igaz is, meg nem is.

Tény, hogy a Korán a nőknek csak “szerény” (vagyis nem kihívó) ruházatot ír elő, és ezt a különböző iszlám kultúrákban az évszázadok során nagyon különbözőképpen értelmezték. Viszont az is tény, hogy amit ma abajának hívnak (hosszú, általában fekete, zsákszerű ruha), NEM népviselet (ha valaki látott már arab népviseletet, tudja, hogy kifejezetten színes, gazdagon hímzett ruhadarabokról van szó), hanem a fundamentalista iszlám találmánya.

Plusz nagyon sok esetben a nők (és fiatal lányok) nem önként, hanem családi és közösségi nyomásra veszik fel, vagy pedig azért, hogy látványosan megkülönböztessék magukat a “franciáktól”. A vita tovább folyik, és ez így is lesz még egy jó ideig. Nekünk viszont nem árt tudni, mi van mögötte a hangzatos szalagcímeken túl.