Mikor lehet Ukrajna EU-tag?

És beleszólhat-e ebbe Orbán Viktor?

Hagyományos pénteki Parasztreggelijében Bölcs Vezérünk szokásához híven újfent beleszállt Ukrajnába, ezúttal azonban az eddigieknél is tovább ment: a magyar kormány hivatalos álláspontjának is ellentmondva megkérdőjelezte Ukrajna területi integritását. Amire természetesen azonnal meg is jött az ukrán külügy meglehetősen ingerült (bár Orbánnál jóval diplomatikusabb) válasza.

Eddig a hír - első blikkre. Amiről azonban a sajtó nem nagyon ír, az az, hogy emögött ennél jóval komolyabb vita van, ami egyrész nem csak Magyarországot, hanem az egész Európai Uniót érinti, másrészt ahol Orbánnak legalábbis részben igaza van (horrible dictu!). Az egész téma ugyanis annak alapján merült fel, hogy Ukrajna két év alatt szeretne az Unió tagjává válni. Erre válaszolta Orbán azt, hogy “a tagságról minden EU-s tagállamnak szavaznia kell, ő pedig nem érzi a magyar parlamentben azt a leküzdhetetlen vágyat, hogy ezt két éven belül megszavazza”, valamint hogy “nem tudjuk, hogy ennek az országnak mekkora a területe”. Természetesen ez utóbbi teljesen hülyeség (és innen már csak egy kis lépés a putyini “Ukrajna nem is létezik” álláspont), az előbbi meg átlátszó és pitiáner zsarolási kísérlet a svéd NATO-tagság akadályozásának mintájára.

Azonban abban minden bizonnyal az Európai Bizottság és a tagországok többsége is egyetért, hogy Ukrajna tagsága két éven belül vágyálom. Elég ehhez visszaemlékezni arra, mennyi idő telt el Magyarország és a többi kelet-európai tagállam csatlakozási tárgyalásainak megkezdése és a taggá válás között: 6 év, de úgy, hogy ezt már többéves társulás, jogharmonizáció és gazdasági integráció előzte meg. Az EU-ba való belépésnek ugyanis szigorú feltételei vannak (lásd koppenhágai kritériumok), mégpedig nem csak a demokrácia és jogállam betartása (ami ugye Magyarország esetében a csatlakozáskor megvolt, aztán mi lett belőle…), hanem gazdasági és jogi szempontból is. Ez egészen pontosan az EU jogrendszerének, az úgynevezett “aquis communautaire”-nek az átvételét (ez becslések szerint mintegy 170 ezer oldalnyi jogszabályt jelent!), és az új tagország saját jogrendjébe való integrálását jelenti. Ez nem egy-két éves munka, különösen egy háborúban álló ország (érthető modón elfoglalt) kormánya számára.

Ezen kívül a tárgyalások sem csak arról szólnak, hogy az EU diktál, a csatlakozni vágyó meg buzgón jegyzetel. Nagyon sok olyan pont van, ahol a jelenlegi uniós tagországok és az újonc gazdasági érdekei eltérhetnek. Hogy ez egy Ukrajna méretű ország esetében mekkora probléma lehet, azt épp mostanában láthattuk a gabonavita kapcsán, ahol még a lengyelekkel ápolt szoros kapcsolat is veszélybe került. Most képzeljük el ugyanezt az energiaiparral és nehéziparral kapcsolatban is, ahol Ukrajna súlya még összeurópai szinten is jelentős. Politikailag sem teljesen egyértelmű, hogy Nyugat-Európa (különösen Németország és Franciaország) mennyire örülne az unió súlypontja további keletre tolódásának, és Lengyelország után egy újabb nagy, erősen nacionalista hajlamú és megingathatatlanul Amerika-barát tagországnak. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, a háború előtti Ukrajna egyáltalán nem a tiszta, korrupciómentes és átlátható politikai életéről volt híres, és az EU-nak nyilván annyira hiányzik egy új (esetleg vétójoggal rendelkező) Orbán vagy Kaczynski, mint púp a hátára.

Természetesen ezek nem áthidalhatatlan akadályok, és Ukrajna uniós tagsága mellett legalább annyi érv szól (de inkább több), mint ellene. Az is teljesen érthető, hogy a (részben Európát és az európai értékeket is védelmező) háborúban vérző ukrán népnek rendkívül fontos, hogy belátható időn belül lássák az alagút végét, és elérhető közelségben legyen a vágyott cél, az Európához való csatlakozás. De az EU már elég sokszor égette meg magát ahhoz (például Magyarországgal, de akár Görögország eurozóna-tagságával is), hogy a csatlakozási feltételekből ne engedjen pillanatnyi politikai megfontolások miatt. Az is több, mint valószínű, hogy a további bővítést meg kell, hogy előzze az Unió intézményi reformja (lásd a minap benyujtott német-francia tanulmányt), ami szintén évekbe telhet.

Végül Ukrajna minden bizonnyal tagország lesz, és ez így van jól. De nem két év alatt, és valószínűleg nem a jelenlegi feltételekkel. Ez nem ideológia kérdése, hanem kőkemény realitás, amivel minden bizonnyal az ukrán kormány is tisztában van (csak ezt nem feltétlenül kommunikálhatja az érthető módon türelmetlen választók felé). Viszont az is teljesen biztos, hogy Orbánnak ebben vajmi kevés szava lesz.