Támadás Erbilben: Irán rágyújtott a lőporoshordó mellett
Tegnap esti hír, hogy az iraki Erbilben, az ottani amerikai konzulátus közelében robbanások voltak. Amerikai vagy más nyugati sérült egyelőre úgy tűnik, nincsen. Nem sokkal később iráni Forradalmi Gárda (a hadsereggel párhuzamosan létező, nagyon rendszerhű fegyveres erő, kb. mint a Waffen-SS a 3. Birodalomban) bejelentette, hogy ők lőttek ki rakétákat, “kémekre és Irán-ellenes terroristákra”.
A dolog nyilvánvaló Amerika-ellenes provokáció. Beleilleszkedik abba a mintába, amelyet a Hamasz októberi öngyilkos támadása (azóta az izraeli hadsereg módszeresen, házról-házra rombolja szét őket) és a jemeni húszi “lázadók” (nehéz “lázadókról” beszélni, amikor de facto ők irányítják az országot) tengeri támadásai rajzolnak ki.
Mint annyi másik helyen, itt is annak vagyunk tanúi, ahogy recsegve-ropogva ér véget a 20. század. A világnak ez a része hol török birodalom, hol arab birodalom, hol perzsa birodalom. Mióta nincs Bizánc azóta az egész történelmüket lehet - nagyon egyszerűsítve - e három hatalmi centrum vetélkedéseként értelmezni.
A 20. század elejének nagyhatalmai szétszedték a rivális birodalmakat. A németekről levágták Közép-Európa nagy részét, a középkor óta tartó nagy kísérletet a multietnikus közép-európai birodalom létrehozására végleg beszüntették Trianonban. A háborúban meggyengült, de Musztafa “Atatürk” Kemál alatt erősödésnek induló Törökország a megalázó és sikertelen sevres-i békeszerződés után végül a lausanne-it ratifikálta. Ezzel létrejött egy óriási, rendezetlen státuszú terület, amelyet sem Perzsia (Irán) sem az előnytelen békére kényszerített Oszmán Birodalom, majd Törökország nem kontrollált. Erre volt a britek és a franciák “nagyszerű” ötlete az arabok közül különböző domináns törzsek kiemelése, és a nevük alatt “arab országok” létrehozatala.
Ez már az elejétől kezdve nagyon nehezen volt fenntartható. Nem véletlen, hogy a cionista mozgalom ki tudta védeni az Ugandába (és még voltak ötletek) telepítendő zsidó állam terveit és képes volt megszervezni a betelepülést a mai Izrael területére. Az “arab világ” rendszerét rögtön az elejétől “finomhangolni” kellett, pl. az addig biztos angol szövetséges Hasemita uralkodócsalád (akik Mohamed egyik dédapjától vezetik le magukat) nem minden tagja örült a térség angol-francia befolyási övezetekre osztásának, ezért pl. a Hidzsáz-királyságot (a Vörös-tenger Egyiptommal átellenes partvidéke) lecserélték a sivatagi Szaúd-dinasztia államára és így tovább. Az elejétől káosz az egész. Leginkább azért, mert ahogy a lakosságcserék és erőszakos asszimiláció előtti Kárpát-medencét se lehet felosztani éles nemzeti-etnikai vonalakkal, ugyanúgy a Közel-Kelet sem osztható arab köztársaságokra. Legalábbis nem problémák nélkül.
A Közel-Kelet történelme az elmúlt harminc évben a szép csendes újraosztozkodásról szól. Szaddam Husszein megtette azt a szívességet a szomszédainak hogy szétverette magát Amerikával. Szíriában az Asszad-rezsim volt képtelen a hetvenhét etnikumból álló ország egyben tartására. A George W. Bush és az Obama-kormány pedig nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel, jó pár hibát elkövettek.
Ezek a hibák nagyjából arra vezethetők vissza, hogy nem néznek szembe azzal a helyzettel, hogy itt nagy és erős birodalmak osztozkodása következik.
Nem rosszfejségből izmoznak, hanem erőből
Törökország gazdasági problémái folyamatosak, de katonai szempontból rendkívül erős. Ha egy Erdogannál hatszor jófejebb valaki vezetné Törökországot, a széthulló Irak és Szíria okozta vákuumba akkor is be akarnának nyomulni. Ugyanúgy, ahogy Irán nyomulását se az ajatollák uralma okozza. Ugyanígy, Mohammed bin Szalman sem megalkuvó nyugati szövetségesként szeretné leélni életét, hanem egy erős Szaúd-Arábiát akar, amely az arab világ és a közel-keleti térség meghatározó ereje. Módszerei leginkább a felvilágosult abszolutizmusra emlékeztetnek, ahol a felvilágosultat azért a mi fogalmaink szerint idézőjelbe kell tenni.
Összefoglalva régen a Közel-Kelet azért volt lőporos hordó, mert sok állam, sok érdeke ütközött és ezeket a hidegháborúban vidáman lehetett egymás ellen felfegyverezni. Most pedig azért lőporos hordó, mert megvannak a nagy játékosok, akik minden eszközzel igyekeznek az anarchiába süllyedt területeket a befolyásuk alá vonni.
Irán belehúz
Irán az elmúlt hónapokban két helyen is elkezdte világpolitikai léptékben használni a befolyását. Az egyik, hogy az arabokkal egy nem szimpátián, hanem kőkeményen érdeken alapuló békét kötő Izraelre ráuszították térségbeli szövetségeseiket, a másik pedig a jemeni húszik kalózakcióinak támogatása. Ellentétben a szomáliak hasonló akcióival, itt nem kalasnyikovokkal felfegyverzett motorcsónakos banditákról van szó, hanem viszonylag korszerű rakétákkal is lődöző, kvázi-állami erőkről.
Katonailag egyik se jelent megoldhatatlan kihívást. Az izraeli véderő áldozatok és jelentős nemzetközi felzúdulás mellett de hamarosan kifüstöli az utolsó Hamász-harcost is Gázából. Libanonban és Szíriában pedig mostanra beérett az üzenet: ne nagyon menj nyilvános helyre, ha Irán-barát fegyveres vagy, mert a fejedre esik egy izraeli bomba. A húszi rakétakilövők is simán lokalizálhatók, kaptak is egy adag bombát a múlt héten.
A gond nem ez. A gond az, hogy Gázában maradni fog vagy kétmillió olyan ember, akit nehéz lesz meggyőzni arról, hogy Izrael a barátjuk. Libanonban is marad a káosz és a jemeni államot is nehéz lenne annyira megerősíteni, hogy a ne húszik uralják az országot.
Régen volt erő arra Nyugaton, hogy ilyenkor kreáljanak egy megfelelően erős baráti uralkodót. Most nincsen. Az egykori gyarmattartó hatalmaknak hetven éve, a szuezi válság alkalmából megmondták, hogy a továbbiakban a térség hatalmi viszonyaiba beleszólással fel kell hagyni, és azóta mindenki le is építette az erre való kapacitásait. Bármilyen angol, német, francia kormány, amely újra ezek kiépítésével próbálkozna, megbukna. Ráadásul nem lenne mit tankolnia…
Az USA pedig erősen leépítette világcsendőri kapacitásait.
Vissza Erbilbe. Erbil ehhez az egészhez képest is speciális azzal, hogy a de facto független Kurdisztán egyik fővárosa (a másik Moszul). A kurdokról sokan tudják, hogy egy huszonmilliós nép, akiknek Sevres-ben ígértek országot, de aztán nem kaptak. Fel lettek osztva Törökország, Szíria, Irak és Irán között. Mivel azonban ők voltak az a helyi erő, amelyik ellensúlyát tudta képezni az ISIS-nek és az anarchiába süllyedő Észak-Irakot stabilizálni tudta, ott most kialakult egy de facto független Kurdisztán, ami aztán minden helyi hatalomnak az útjában van. A törökök eddig megelégedtek a saját területeiken élő kurdok terrorizálásával és Szíria kurdok lakta északi részébe benyomulással.
Azzal, hogy Irán most elkezdte lőni Erbilt, egy nagyon törékeny status quot készül felrúgni. Ugyanis a kurdok egy tűzben edzett nép. Aki nem menekült el onnan, az viszont a végre létrejött “független” Kurdisztánt kb. azzal a vehemenciával fogja védeni, ahogy Izrael meg szokta magát védeni. Vagyis Kurdisztán piszkálása általános lázadással fenyeget Törökországban és Szíriában, meg egy kiadós vérfürdővel.
Irán úgy tűnik megérezte, hogy Washingtonban tökölés van. Mondjuk nehéz dolga nem volt, mert az amerikai Szenátusban egyszerre zajlik a meccs a Republikánusok és a Demokraták, illetve a Republikánusok különböző frakciói között. A tét az, hogy Amerika beleteszi-e egy közepes hurrikán utáni helyreállítás költségét abba, hogy megakadályozza Közép-Európa orosz-német felosztását.
Mert ha erről is képtelenek megalkudni, akkor jöhet az általános ereszdelahajam a Közel-Keleten. A helyzet nem jó, és ameddig a Nyugat nem tud dűlőre jutni, hogy fog erőt mutatni, addig nem is lesz jobb. Csak mindez bukdácsoló Scholzokkal és Baerbockokkal, nagyravágyó wishes Napóleonokkal, meg hatvanas években szocializálódott washingtoni elittel elég nehéz lesz…
Ehhez az íráshoz külön is gratulálok!
Ezt a közepes hurrikános hasonlítást az amerikai belpolitikában is képesek kimondani, vagy ott még mindig úgy csinálnak, mintha valami (a szokásos védelmi költségvetéshez mérhetően) komoly összegről vitáznának?