Teljes gőzzel a megoldás felé
avagy hogy reagál egy jól működő civil társadalom a problémákra
Atyámként tisztelt és testvérbátyámként szeretett principálisomnak van egy kis nyaralója a Balaton északi partján. Ügyvédjelölti éveim egyik nagy precizitást igénylő jogi szakmunkája volt ősszel-tavasszal lemászni az aknába nyitni-zárni a főcsapot. Egy ilyen művelet után lángost ettünk az egyik ottani strandon.
Valami fura szeszély miatt az ottani strandok random kurucokról vannak elnevezve, ez tán Bercsényi vagy Bezerédi volt, nem emlékszem. A lényeg, hogy megtudtam, hogy a strandra vezető kis utcán minden lángosost egykor különböző fontosembereknek utaltak ki, az egyiket konkrétan egy válogatott focistánknak, aki a tévében is szokott okoskodni meccsek félidejében.
Na ezt tessék elmagyarázni egy amerikainak. Pedig az egész sztori arról jutott eszembe, hogy odakint találkoztam egy Jordan J. Foley nevű korábbi Eisenhower Fellow-val, aki food truckokat ad a civil életbe visszatérni próbáló veteránoknak.
Élete igazi amerikai karrier, a középiskolát követően cukrásznak tanult, majd bekerült egy jónevű egyetemre, ahonnan átment a haditengerészet akadémiájára, szolgált tengeralattjárón, majd jogot végzett, és a JAG (Judge Advocate General) hivatalában kezdett dolgozni. Ez eddig az a karrier, amely akár az admirális rendfokozatokig is elvihet, de mindenképpen a standard okosfiú karrier a haditengerészetnél. Leszolgálja amit le kell hajón, majd irányítják specialista területre. Eddig nem is lenne különösebben érdekes.
Az érdekesség az, hogy emellett elindította a “Let’s Chow” nevű kezdményezést. Ennek a lényege az, hogy az általa alapított szervezet és partnerei food truckokat vásárol, amelyeket odaadnak olyan veteránoknak, akik a harcmezőről hazajőve nehéz helyzetben találják magukat. Nem ajándékba és nem örökbe kapják, hanem meghatározott időre, és azzal a feltétellel, hogy beletanulnak a food truck vendéglátásba. A program végeztével pedig bele tudnak vágni a saját kis bizniszükbe.
Az egészben az az érdekes számomra, hogy mennyire magától értetődően történik ez. Valakinek van egy ötlete, mert történetesen korábbi életében dolgozott konyhán is. Kitalálja, megcsinálja, szponzorokat szerez hozzá. Nem kell valami nagy dologra gondolni, kilenc teherautójuk van összesen, plusz pár városban még partner szervezetknek is pár. Öszekalapoznak hozzá pár tízezer dollárt, és működnek. Pár dolgot ez elmond Amerikáról
A fegyveres erők óriási jelentősége
Az Egyesül Államok Haditengerészete óriási. Hajók darabszámában is csak a kínai tud vele nagyjából egy kategóriában lenni, de ha a hajók képességeit és az egyéb képességeket nézzük, akkor az amerikai haditengerészet önmagában is a világ egyik legjelentősebb hadereje. Ugyanez mondható el a többi fegyvernemről is, mindegyik óriási szervezet, állam az államban.
Viszont mindegyikben szabott karrierek vannak. Persze van az, amikor valaki a kadétiskolától a hatvanpár éves koráig, tisztként végignyomja, majd beiratja a fiát a kadétiskolába. A legtöbb karrier ennél jelentősen rövidebb és kiszámíthatatlanabb. Viszont nagyon sokból van kitaposott út a civil szférába. Ha valaki már nem bírja, hogy egy katapultból kilőjék minden felszállásnál, még simán elvezeti a Southwest B737-esét két amerikai város között. A szerelők-hegesztők-orvosok mind ki tudnak jönni szakmával.
A legnagyobb csoport, amely a legkevésbé védett a katonai-civil átmenettől: a legénység. Sokuknak még így is ugródeszka az egyenruha, hiszen a katonaságtól rendezett papírokkal, folyékonyan beszélt angollal kerülnek ki, de az amerikai társadalomnak a II. Világháború óta jelenlévő problémája, hogy minden évben sokszor harcteret is megjárt veteránok tízezreivel kellene valamit kezdeni.
A civil társadalom szerepe.
Nyilván egyik oldalról ez egy rendkívül kreatív és jófej dolog, hogy valaki magasrangú jogász létére elkezd egy ilyen szervezettel piszmogni. Ugyanakkor meg teljesen természetes, hogy jött valahonnan és visszaad oda, ahonnan jött. Az is természetes, hogy ezt megcsinálhatja, a munkája mellett foglalkozhat ezzel.
Az is teljesen természetes, hogy különböző cégeknél, alapítványoknál minden további nélkül talál erre pénzt. Az egészben talán ez a legkevésbé érthető számunkra.
Társadalmi probléma nálunk is van, szent őrültek nálunk is vannak. Az a mentalitás az érdekes, és talán itthonról nézve nehezebben érthető, hogy ha valaki tud segíteni, az segít. Hé, szakácsiskola, tudtok segíteni egy ilyen alap konyhai higiéniai tanfolyamban food truckokhoz? Ja, persze csinálunk ilyet. Szuper, beülne évente három veterán, titeket meg kiraknánk a honlapra, hogy milyen jófejek vagytok, megbeszéltük? Persze, megbeszéltük, csináljuk.
Kész.
Majd egyszercsak van 9-10 food truck, dolgozik benne a veterán és a neje, aztán utána kibérlik azt a kis üzletet a sarkon és ott dolgoznak tovább, vagy vesznek egy saját food truckot, és nem kerülnek bele abba az évi ezres nagyságrendű halottba aki a katonai/civil átállás közepette lesz öngyilkos.
Ilyen és ehhez hasonló projektből van ezer, és lassan de biztosan átgyúrják a problémát. Nyilván kell ehhez nagyon sok kormányzati segítség is. De érdemes észben tartani, hogy
amikor az amerikai kormánynak meg kell oldani egy problémát, addigra fut ezer ilyen mini kísérleti projekt, és tele van a probléma környezete szakemberrel, akivel lehet együtt dolgozni
viszont ez a rengeteg szakember hangosan és nem kertelve közli, ha a kormányzati megoldás bullshit
Nem kell ebből arra gondolni, hogy egy tengerésztiszt jófejsége miatt rögtön minden nagyon jó lesz. Valószínűleg még sokáig nem lesz jó, ráadásul a birodalmi hadsereg veteránjainak problémája egyidős a birodalmi hadseregekkel, lásd pl. Marius haderőreformját. Arra viszont talán jó ez a példa, hogy lássuk, mennyire másképp reagál az a társadalom a problémákra.
Nyilván ott is vevők a populáris válaszokra, elég bármilyen választás előtt a jelöltjeiket meghallgatni. De nagyon erős az a szemlélet is, hogy ha valaki problémát lát és meg lehet oldani, akkor nekiáll és elkezdi megoldani. Ezekből vagy lesz valamilyen mozgalommá/céggé bővülő dolog, vagy nem. Ez az egyik dolog, ami miatt Amerikával kapcsolatban mindig biztos lehet lenni abban, hogy ha van valamilyen problémájuk, akkor már van valaki, aki dolgozik a megoldáson.
Lelki szemeimmel már látom is lölőt, amint a Csádból és Koszovóból hazatérő magyar honvédeknek ingyenes gázszerelői tanfolyamot indít, "Te is lehetsz milliárdos!" címmel.
Neki nagyon bejött ez a szakma...
A probléma ott elbukott, hogy Magyarországon mindenki leszarja, mi van a másikkal. Sőt, nehogy már ingyen kapjon valaki valamit, mert milyen alapon, meg a kurva anyját neki. Ebben az országban senki nem akar megmozdulni, de ha más csinál valamit, akkor neki is legyen szar. Ezért nem működött, nem működik, és nem is fog működni semmilyen hasonló program.
A másik fele is ehhez kapcsolódik, vásárló sem lesz. Nem fog senki kaját venni náluk csak azért, hogy megköszönje a szolgáltatát a veteránnak/a mi esetünkben a kiugrott/nyugdíjas katonának vagy más szervezet tagjának. Egyszerűen nincs meg ennek a kultúrája.
A pandémia során magam láttam, ahogy a mentősök full fehérbe öltözve bementek a benzinkútra, és megvették a kis kávéjukat. Senki sem kínálta fel nekik, hogy ha egész nap szopnak a leghúzósabb maszkos időkben, akkor hadd kapják már meg ingyen a kávét. Mondjuk a benzinkúttól elvárható lenne, de sehol sem láttam ilyet. Én egyszerűen balfasz voltam, és lefagytam, de senki másnak nem jutott eszébe. Utána nagyon fogadkoztam, hogy legközelebb mindegyiknek veszek egy-egy kávét, croassont meg egy fél literes üdítőt, 2-3 ezret megért volna. Sajnos nem volt több alkalom, a pandémia alatt a gyerek miatt mi otthonról dolgozunk. De nagyon felcseszett agyilag, hogy senki sem hívta meg ezeket a szerencsétleneket, akik egész nap ufóruhában szopnak tényleg kitéve a vírusnak, minimum fizetésért.