Úristen, very big: Pogacar újabb győzelme
Az a baj azzal, hogy az ember öregszik, hogy kezdi nem elhinni a csodákat. Például hogy van olyan kerékpáros, aki az Alpok emelkedőin a nála 10 kilóval könnyebb, Bolíviából, Equadorból és Kolumbiából importált, gyermekkorukban spenót helyett kokacserjét fogyasztó kecsuákat veri meg. Úgy, hogy se nekik, se a grammra kimért keto-giga-szuper diétán élő többinek esélye nincs vele menni. Hát igen, szupertehetség.
Aztán leérünk a sík terepen tartott időfutamra. Itt 190 centi magas, 85 kilós fiúk a menők, aki a pályavernyeken szokásos 60/11 áttételt képesek egy órán keresztül 100 fordulat/perc sebességgel forgatni, és egy órán keresztül vörös zónás pulzussal menni, és 0,00001 hajszállal laktátküszöb alatt maradni. Ez hétköznapi nyelvre úgy fordítódik le, hogy egy Darth Vader sisakot (ez már az a szint, ahol tényleg van értelme aerodinamikai izéket viselni) viselő ember 50 kilométert 55 perc alatt teker le, majd a célban leborul a bringáról és lélegeztetni kell, miközben gyanús lila folyadékokat itatnak vele.
Na, barátunk, aki két nappal korábban még 47 kilós inka hegyimanókat vert mert meg az Alpokban, itt is kiosztja a perceket és másodperceket, mert miközben az időfutam-specialistát éppen fellocsolják, ő megérkezik 20 másodperc előnnyel, és két perccel később 60-as nyugalmi pulzus mellett egy sonkás szecsit nyammogva megy a díjkiosztóra.
De hagyjuk a háromhetes grand tourok világát, látogassunk Flandria dombjai közé. Ezek kb. ugyanazt tudják, mint a somogyi, göcseji, tardonai, csereháti dombok. Vagyis a falu végén a domb elég magas ahhoz, hogy 10%-os kaptató vezessen ki a faluból, de elég rövid ahhoz, hogy ne legyen szerpentin csinálva. Ennek az eredménye az, hogy a faluban lakó Erzsike néni a libakergető bringáján magától értetődő könnyedséggel megy fel a 300 méter hosszú, ám 8%-os kaptatón, ahol a városi cicanadrágos ficsúrok fújtatva kiállnak a nyeregből az országútin. True story.
Van szerencsém egy itt felnőtt emberrel sógorságban lenni. (kövessétek a substackjét, érdemes!) és hát ő se nagyon jön zavarba amikor jönnek a rövid de meredek kaptatók.
Míg azonban a magyar dombvidékeken a krumpliért szavazatvásárlás a nemzeti sport, Flandriában a kerékpározás. Az összes ilyen faluvégi kaptatót elnevezték valaminek, így a Pistabátyádszőlője-straat és a Téeszmajor-berg mellett ezrek állnak minden tavasszal és nézik a legendás kerékpárversenyeket. Ahol a környékbeli fiúk szoktak nyerni, esetleg Európa más, ugyanilyen környékről származó versenyzői.
A Flandria-menő versenyző külön műfaj, a kerékpározás francia szakzsargonjában úgy hívják “puncheur”.
A puncheur hazai pályája a ritmusváltásokkal teli verseny. Nem sprinter, aki egy irgalmatlanul nagy ám rövid erőkifejtésre specializálódik. Nem “rouleur” aki három-négy órán keresztül képes ugyanazt a teljesítményt hozni (bár a flandriai versenyeken minden csapatban van ilyen is, a versenyek korai szakaszában ők kontrollálják a tempót.) Nem is “grimpeur” vagyis mászó, mint a feljebb említett dél-amerikaiak.
A Flandria-menők bringás mércével nagyobb darab (de nem sprinter méretű) fiúk (a női mezőny nincs ennyire specializálódva, ott még nem váltak ennyire szét a műfajok, ezért írok fiúkat) akik egy-egy ilyen Faluvége-straatot a nyeregből kiállva “megraknak”, megérkeznek 180-as pulzussal a tetejére és mire leérnek a dombról, már újra képesek megint egy ilyen 1,5-3 perces hiperintenzív erőkifejtésre. Mindezt egymás után 15-ször, bízva abban, hogy az ellenfélnek csak 14 ilyen “patronja” van.
A flandrai stílusú egynapos versenyhez ilyen fizikum kell, plusz jó taktikai érzék, mert nem minden dombon kell minden támadással menni, de ha valaki nem megy a “jó” támadással, pillanatok alatt a 20. helyért küzdő csoportban találja magát. Tehát a jó regenerálódás mellett az is kell, hogy közben az ember gondolkodjon.
Kivéve, ha ő Tadej Pogacar, hogy most már a nevén nevezzük a fiatalembert, aki miután a hegyekben jobb a hegyimenőknél, az időfutamon jobb az időfutammenőknél, az év eddigi két dimbes-dombos nagy egynapos versenyén, a Siena környéki toszkán dombokon tartott Strade Bianchén és most vasárnap tartott Flandriai Körversenyen egyszerűen úgy nyert, hogy a cél előtt X kilométerre elkezdett olyan gyorsan menni, hogy a komplett flamand puncheur-válogatott egy perccel (vagy többel) utána ért be célba.
Csoda, hát nem? Csodaversenyző!
Igen, csak én meg már ott tartok, hogy noha nagyon szeretek kerékpárversenyeket nézni, nem utolsó sorban a nagyszerű magyar kommentár miatt, ha Tadej Pogacar indul, akkor inkább nem nézem. A kerékpárverseny eleve kicsit olyan, a hétköznapi embernek, mint a pornó. Azt ott, ami a képernyőn van, hétköznapi ember nem nagyon tudja csinálni. Nagyon hasonlít ahhoz, amit mi csinálunk, amikor mi csináljuk, akkor az nekünk nagyon jó, de valójában nem, nem szokott ember negyvennel felfele sprintelni a tihanyi apátsághoz.
Pogacart nézni viszont kicsit már a pornón is túl van, mert minden terepen, minden specialistát elver, miközben bárgyún mosolyog, mindenkivel nagyon kedves, és mindig lenyilatkozza, hogy ő egy egyszerű fiú, aki szeretne már otthon lenni az asszonnyal és tévét nézni. Közben nagyon szimpi, sehol nincs Novak Gyokovity, vagy hogy a sportágból mondjak példát, Peter Sagan arroganciája. Hát nem csudapofi?
De, nagyon csudapofi, csak én meg arra gondolok, hogy az Ullrich-Armstrong éra szürreális doppingolásai után a sportágnak 10 évbe telt felállni a padlóról, ennyi idő kellett, hogy ne mindenki arról beszéljen, hogy mit tolnak a fiúk.
Arról már írtam korábbról, hogy a korábbi, “beadunk egy injekciót amitől jobban megy majd” világát felváltotta a táplálkozástudomány és a teljesítménydiagnosztika világa. Ma teljesen legális módszerekkel produkálnak olyan felszívódási értékeket, amilyeneket az ezredforduló EPO-érájában se tudtak.
Minden bringán ott a wattmérő, a pulzusmérő, a fordulatszámmérő, mindenki applikációban vezet minden elfogyasztott kalóriát. Minden edzés követhető az interneten nem kell doppingelenőröknek üldözni a fiúkat, én a telefonomon meg tudom nézni, hogy merre edz éppen Wout van Aert vagy Egan Bernal vagy épp Valter Attila.
Majd jön egy srác, aki minden műfajban, minden terepen, mindenkinél jobb 10%-kal.
Én meg öreg vagyok, és ezt nem hiszem el.
Hogyan támogasd a Múzsát?
Előszöris nagyon köszönöm, ha egyáltalán eszedbe jut! A Múzsa sok szervezés és idegeskedés eredménye, munka mellett. Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm, ha a tetszésedet bármilyen formában kimutatod.
Három módja van:
Patreon. Itt bármilyen összeget küldhetsz. A Patreonra nem teszünk tartalmat, azért tartottuk meg, mert az a legismertebb felület.
Előfizetés a magyar Múzsára. A magyar nyelvű Múzsán nincs fizetős tartalom, legfeljebb pár Q&A lesz, ami csak előfizetőknek van. Minimál összege 8 dollár.
Előfizetés az angol nyelvű Múzsára. Ez egy jelenleg kicsit mellékvágányon levő projekt, amire a heti belpol videó mellett nincs energia. De lesz
Eszembe jutott erről Lorena Ramírez, aki népi ruhában meg szandálban futotta az ultrákat, mindig az elsők között, és amikor ajándékoztak neki egy spéci futócipőt, és megkérdezték tőle, hogy nem gondolja-e, ha rendes futócipőben futna, akkor még jobb lenne, azt válaszolta: azok, akik ilyenekben futnak, mindig mögöttem vannak :).
Azért a Milanó-Sanremón kikapott MVDP-től is, meg Pippo Gannától is, akit a cél előtti dombokon már majdnem leírtak, de a diesel-motorral visszahozta. Pogi is ember, meg lehet verni őt is. Persze kell, hogy úgy álljanak a csillagok, de nem lehetetlen.
Viszont tény, ami tény, Merckx-szel összemérhető korszakos zseni ő.