A demokrácia békét hoz, a zsarnokság háborút

Eddig az ukrajnai háború szállította a hírekbe a napi borzalmakat, most ehhez hozzájött az izraeli vérontás. Az ember egyre inkább úgy érzi, hogy szétesik a világ az erőszakspirálban. Ilyenkor az egyik első reakció az “erős vezető” iránti vágy. Azonban az “erős vezetők” általában korrupt és önző zsarnokok, akik szinte mindig az erőszak okozói, nem pedig megszüntetői. Sőt, igazából a rendpárti zsarnokság logikája végül mindig háborúhoz vezet.

Ellentétben a látszólag kaotikus és ingatag demokratikus berendezkedés a legbiztosabb út a békéhez és stabilitáshoz. Elég megnézni a történelmet: amióta demokratikus kormányzás egyáltalán létezik, még egyszer sem fordult elő, hogy két ilyen ország háborúzott volna egymással. Ismétlem: soha, egyszer sem! Olyan sokszor volt, hogy demokráciák diktatúrák ellen hadakoztak, a diktatúrák egymással meg még többször. De arra, hogy két demokratikus ország egymás ellen viselt volna hadat, nincs példa. Még amikor időről időre nagyon komoly érdekellentétek és véleménykülönbségek voltak/vannak közöttük (egy viszonylag friss példának ott van a Brexit), a háború, mint lehetséges opció fel sem merül.

És ez nem véletlen, hanem nagyon is logikus okai vannak. Az egyik természetesen maga a demokrácia lényege, miszerint a kormány felelős a választók felé, és bármikor leváltható. A háború egyáltalán nem népszerű dolog, és nagyon komoly oka kell legyen annak, hogy egy nép önként felhatalmazza a vezetőit a megindítására. És még utána is számíthatnak a választók büntetésére, ha a háború sikertelen, sokáig elhúzódik, vagy túl sok áldozattal jár. Ezért egy demokratikus kormány minden más lehetőséget kimerít, mielőtt a fegyverekhez nyúl (gyakran túlságosan is sokáig hezitálnak, lásd az “appeasement” jelenséget). A másik a nyitottság és a szabad kereskedelem. A demokráciák jellemzően támogatják az áruk, szolgáltatások, emberek és eszmék szabad áramlását. Az ember pedig sokkal nehezebben motiválható olyan emberek megölésére, akiket ismer, kereskedik velük és esetleg járt már az országukban, mint akikről csak az állami propagandából szerez információt.

Egy diktatúrában ennek pontosan az ellenkezője működik. A diktátor hatalmának legitimitását nem a nép bizalma, hanem a nép rettegésben tartása biztosítja. A vezetőnek elsősorban erőt kell mutatnia, márpedig fenyegetéssel. És a fenyegetést előbb-utóbb be kell váltani, különben nem lesz hiteles. Ráadásul ellentétben a demokráciával, ahol a hatalmon lévők rendszeres cserélődése a normális működés része, egy zsarnok számára a hatalom elvesztése katasztrófa (és gyakran az élete végét is jelenti). Nem csoda hát, hogy semmilyen eszköz nem túl kegyetlen, semmilyen áldozat nem túl nagy számára azért, hogy megtartsa a pozícióját. És a háború bevált eszköz arra, hogy “egységbe forrassza” a népet, lecsapjon az ellenzékre és elterelje a figyelmet a saját kormányzása által okozott bajokról. Ezen túl a diktatúrák szinte mindig sokkal zártabbak és izoláltabbak a demokráciáknál, tehát a lakosság sokkal hajlamosabb elhinni minden rosszat az ellenséges külvilágról.

Ukrajna és Oroszország esetében teljesen egyértelműen látszik a különbség a (bár tökéletlen) demokrácia és a kvázi totalitárius diktatúra között. Az egyik agresszor, a másik honvédő háborút vív. Izrael és a palesztinok között bonyolultabb a helyzet. Izrael a saját állampolgárai számára demokrácia (bár Netanjahu ennek igyekszik véget vetni), a megszállt palesztinok szemszögéből viszont elnyomó zsarnokság. Viszont az őket elvileg képviselő Hamasz talán még rosszabb: gyakorlatilag egy fanatikus halálkultusz, amelynek egyáltalán nem a nép jólétének előmozdítása a célja, hanem Izrael állam megsemmisítése, és amennyiben ez nem lehetséges (és nem lehetséges), véres bosszú minden valós és vélt sérelemért (hozzáteszem, hogy ebből a szempontból a szélsőséges zsidó telepesek és ultraortodoxok sem jobbak). Az egyszerű palesztinoknak gyakorlatilag nincs választásuk abban, hogyan akarnak élni: az izraeli megszállás megfosztja őket a szabad érvényesülés lehetőségétől, a mélységesen korrupt terrorszervezetek pedig kontrollálják az összes kormányzati és szociális erőforrást. A legtöbb gázai fiatalnak az egyetlen lehetséges “karrierlehetőség” a Hamaszban van.

Béke addig nem lesz, és nem is lehet, amíg a palesztinok és a zsidók meg nem szabadulnak a saját szélsőségeseik fojtogató szorításától. És mindez komoly figyelmeztetés a demokráciáknak is, hogy soha nem szabad hagyni, hogy az eredendően antidemokratikus vallási és nacionalista politizálás teret nyerjen a szabadság rovására.