A Nyugat alkonya

ezúttal tényleg (?)

Nagyon rossz hírek jönnek mostanában a nyugati demokráciák számára. A híresen liberális Hollandiában választást nyert Geert Wilders, aki nem csak hogy egy Orbán- és Putyin-barát széljobber, hanem annyira EU-ellenes, hogy konkrétan NEXIT-et (holland Brexit) akar. Németországban nagyon veszélyesen feljövőben van a neonáci kapcsolatokkal rendelkező AfD. És Donald Trump annak ellenére vezet az elnökjelöltek népszerűségi listáján, hogy konkrétan államellenes bűncselekményekért (valamint pénzügyi csalásokért) áll különböző bíróságok előtt (és nagyon szar elnök volt).

Mindeközben a nemzetközi helyzet nem hogy fokozódik, de egyenesen katasztrofális: Oroszország egyértelműen kibírta a nyomást mind az ukrán hadseregtől a fronton, mind a nyugati szankcióktól a gazdaságban, és Putyin egyre magabiztosabban beszél a teljes győzelemről, miközben az USA és az EU Ukrajnának nyújtott támogatása egyre ingatagabb. A Hamasz - bár öngyilkos módszerekkel - nagyobb kárt okozott Izraelnek, mint bárki az 1973-as Jom Kippur-háború óta. Kína most egyelőre visszavonult a Covid- és a az ingatlanbuborék kipukkadása által ütött sebeit nyalogatni, de dőreség lenne azt gondolni, hogy nem fogja kihasználni az első adandó lehetőséget a világhatalmi ambícióinak kiteljesítésére. Orbán pedig úgy tűnik sikeresen elment a falig, és röhögve áttörte azt: gyakorlatilag túszul ejtette az EU Ukrajna-politikáját, hogy egyrészt kizsarolja a befagyasztott pénzek (legalább részbeni) felszabadítását, másrészt komolyabb uniós ellenállás nélkül átnyomja a putyini mintára hozott “szuverenitásvédelmi” törvényt, amelynek egyetlen valódi (és nem is igazán rejtegetett) célja az ellenzék és a civil szféra fölötti teljes kontroll megszerzése.

Mik az okok?

Az embernek ilyenkor nehéz nem elkeserednie, és feltennie a kétségbeesett kérdést: MIÉRT? Miért nem képes az erejét oly sokszor bebizonyító nyugati szövetség és a demokrácia arra, hogy összeszedje magát és válaszoljon a riválisai által a hidegháború óta támasztott legsúlyosabb kihívásokra? Nos, ennek borzasztó komplex okai vannak (ez az egyik fő gond!), de a legfontosabb pontok szerintem a következőek:

1. Félelem

   A nyugati világban az utóbbi évtizedben eluralkodott a rettegés a jövőtől. Ennek egy része racionális: lásd a klímaszorongást, a Covid-járványt, a terrorizmust, és az ellenséges nagyhatalmaktól (Oroszország és potenciálisan Kína) való averziót. Egy csomó viszont mesterségesen (részben pont a fent említett ellenséges hatalmak dezinformációs kampányai által) gerjesztett, hamis vagy legalábbis eltúlzott félelemkeltés: ide sorolom az oltásellenességet, a bevándorlók elleni uszitást (és szélsőséges formájában az úgynevezett “lakosságcsere-elméletet”, valamint számtalan többé-kevésbé elterjedt konteót. Viszont még a racionális félelmek (különösen a környezetvédelmi problémák) esetében is gyakran tetten érhető a hírek szenzációhajhász, elvileg sürgető, de valójában inkább reménytelenséget és pánikot okozó tálalása. Márpedig az emberek bizonytalan és veszélyes helyzetekben ösztönösen egy “erős vezető” védelmét keresik. És ha a demokratikus politika nem tud ilyet felmutatni, elfogadják a szélsőséges populisták, vagy akár pszichopata diktátorjelöltek ajánlatát is - akik pontosan erre játszanak rá, amikor akár hazugságokkal is erősíteni próbálják az általános rosszkedvet, mondván “igen, jól érzitek, minden szar, de majd ÉN megoldok mindent helyettetek!”.

2. Elkényelmesedés

   Ez a pont látszólag teljes ellentétben áll az előzővel, hiszen azt feltételezi, hogy valójában a nyugati ember nagyon is jól él, és ezt “túlságosan” megszokta. És az a helyzet, hogy bármilyen objektív mérce szerint ez így is van. Ha megnézzük az előző bekezdést, a lényeg a jövő bizonytalansága. A legtöbb nyugati középosztálybeli a jelenlegi életkörülményeit nem érzi különösebben rossznak, viszont egyáltalán nem bízik benne, hogy ezt a színvonalat a jövőben is fent tudja majd tartani (pláne javítani rajta). Érdekes módon a fejlődő országok nagy részében, ahol pedig objektíve nehezebb az élet, az emberek gyakran optimistábbak: arra számítanak, hogy az ő és a gyerekeik élete jobb lehet a jövőben. Márpedig a lelki jólét szempontjából fontosabb a pozitív jövőkép, mint a jelenlegi - fenntarthatatlannak érzett - luxus. Ugyanakkor a második világháború óta tapasztalt, az emberi történelemben páratlan fejlődést a mostani generációk már természetesnek élik meg, és egyre többet és jobbat akarnak - aztán ha nem, vagy nem elég gyorsan kapják meg azt, frusztráltak és agresszívek lesznek (“nekem” ez jár effektus) - ami még tovább növeli a félelmek által gerjesztett társadalmi feszültséget.

3. Közösségi média és információdömping

   Amikor megjelent az internet, a legtöbben nagyon optimistán úgy gondolták, hogy az információ szabad áramlása új Felvilágosodást hoz el, és az emberiség tudása mindenki számára elérhetővé válik. Amire nem gondoltak, az a szomorú tény, hogy az emberek nagy többsége egyáltalán nem volt felkészülve ekkora információtömeg befogadására, rendszerezésére és értő elemzésére. Ráadásul nagyon hamar kiderült, mekkora üzletet jelentenek a különböző online és közösségi médiás alkalmazások, és hatékony szabályozás híján kialakult a kattintásvadászat, a ragebait és az “annak van igaza, aki hangosabban ordít” kultúrája. Ha valaki 2000-ből előreugrana 23 évet a jövőbe, valószínűleg el sem hinné, mekkorát változott (rossz irányba) a közösségi kommunikáció. Az eddigi próbálkozások a különféle adatvédelmi törvényekkel, gyűlöletbeszédet kiszűrő algoritmusokkal, stb. nem működtek, és valószínűleg több kárt okoznak, mint hasznot, ugyanis elég pénzzel simán ki lehet kerülni a “digitális rendőrséget” (vagy egyszerűen megvenni az egész platformot, mint Elon Musk). És ez bizony vonatkozik az olyan, kifejezetten rosszhiszemű aktorokra, mint a trollfarmokat működtető Oroszország vagy Észak-Korea is.

4. Puhapöcs

   Ez megint csak összefüggésben áll a fenti pontokkal: a nagyközönség egyszerűen nem érzi azt, hogy a mainstream politika képes lenne az őket egziszenciális rettegéssel eltöltő problémákkal szemben erőt és határozottságot felmutatni. Neville Chamberlainek kormányoznak, miközben a viharos idők egy Winston Churchillt követelnének. Persze ez nem teljesen igaz, hiszen olyan krízishelyzetekben, mint a Covid-járvány vagy az ukrajnai orosz invázió a Nyugat reálisan nézve egyáltalán nem szerepelt rosszul. Csakhogy ez a választók egy nagy része számára teljesen másként csapódott le - sokkal vonzóbbnak tűntek az autokráciák látványos és brutális válaszai, amik gyors és végleges megoldásokat ígértek a lassú és totojázó, kompromisszumkényszerben szenvedő demokráciákhoz képest. Az, hogy ezekről a “megoldásokról” utóbb kiderült, hogy sokkal több kárt okoztak, mint hasznot, és a demokráciák “totojázása” végül jobb eredményekhez vezetett, kevéssé számít a hiszterizált, pillanat-uraló instagram-politikában. A diktátor azt mondja, hogy ő győzött, és jaj annak, aki ebben kételkedni merészel. Eközben a demokratikus vezető akkor is kénytelen lenyelni a kritikát, ha az tudatlanságon, vagy épp rosszindulatú hazugságon alapul. Ezzel együtt sajnos van abban igazság, hogy a nyugati politika gyáva és status quo-alapú lett. Hiába profik a modern politikusok az adminisztrációban és a politikai manőverezésben, ha nincs meg bennük az igazi vezetői kvalitás, ami ahhoz kellene, hogy a polgárokat inspirálják és vonzó jövőképet mutassanak nekik. Márpedig anélkül nem lehet egy hajót sikeresen kormányozni viharos tengeren.

És akkor most mi lesz?

Röviden: nem tudom. Hosszabban: halványlila fogalmam sincs. Talán még időben összeszedi magát a demokratikus világ, és sikeresen megakadályozza a katasztrófát, amit a szélsőségek hatalomra kerülése, és a nyugati szövetség szétesése jelentene. Az utolsó esély erre valószínűleg a 2024-es amerikai elnökválasztás lesz. Ha Trump győz, vége a dalnak. Ha nem, akkor sem oldódik meg semmi, de legalább lesz még egy esély valamilyen kiútra a jelenlegi helyzetből. Csak el ne játsszuk azt is, ahogyan eddig olyan sokszor…