A Nyugat alkonya 2

Der Wille zur Macht

Aki felismeri a fenti képet, az tudja, hogy a Warhammer 40000 univerzuma az egyik legnépszerűbb sci-fi/fantasy világ a Star Wars és a Star Trek mellett. Viszont ellentétben az előbbiekkel, a Warhammer jövőképe sötét és pesszimista, ugyanakkor kőkemény szatíra is: az Emberiség Birodalma (akik ugye elvileg a “jófiúk”) egy elnyomó, techno-feudális diktatúra, amelyet bevallottan olyan valódi rendszerekről mintáztak (és karikíroztak), mint a Harmadik Birodalom vagy a sztálini Szovjetunió. Ehhez képest rengetegen találják vonzónak ezt az agresszív birodalmi ideológiát, olyannyira, hogy Donald Trump-ot a hívei gyakran hasonlítják az Emberiség Istencsászárához, aki Warhammer 40000 univerzumban az emberiség élőhalott vezére.

Miért? Miért szeretnének oly sokan egy véreskezű diktátort látni a trónon, miközben a demokratikus társadalmak minden előnyét élvezik? Miért van az, hogy a valódi diktatúrákban rengetegen rajonganak őszintén az őket elnyomó és nyomorult szolgasorban tartó vezérért? És miért gondolják annyian azt, hogy a demokrácia valójában csak egy színjáték, és az ilyen államok polgárai igazából ugyúgy alattvalók, akiket csak kihasznál a korrupt és önző elit? Nos azért, mert részben igazuk van. A politika a hatalomról szól, a hatalom pedig a dominanciáról. Persze nagyon nem mindegy, hogy a hatalmat elsősorban a közjó előmozdítása érdekében gyakorolják, vagy pedig kizárólag önző célok érdekében, de attól még tény, hogy a legtöbb vezető esetében ez a két motiváció keveredik. És ez nem is feltétlenül rossz dolog: ugyan Platón szerint abból lesz jó vezető, aki nem akar vezető lenni, a valóságban a hatalom megszerzéséhez és megtartásához igenis kőkemény akarat kell, és szinte pszichopata lelki alkat. Minél nagyobb csoportot vezet valaki ugyanis, annál kevésbé lehet tekintettel az egyes emberek sorsára és érzéseire, és annál több riválist kell újra és újra legyőznie.

Ebből a szempontból a demokratikus rendszer igazából a vezetők számára is a legkényelmesebb: egyrészt a hatalommal együtt a felelősség is megoszlik, másrészt a politikai rivalizálás csak a legritkább esetben élet és halál kérdése. Amennyiben egy demokratikus ország vezetője megbukik, a legrosszabb forgatókönyv az, hogy kénytelen visszavonulni a politikától, de általában csak eltölt pár évet ellenzékben, aztán újra próbálkozhat. Ugyanez egy diktátor esetében börtön, száműzetés vagy halál.

Ez viszont azt is jelenti, hogy a sikeres diktátorok szinte mindig rendkívül okos, ravasz és könyörtelen emberek. Gyakran sokkal inkább azok, mint a demokráciák választott politikusai, akiknek a gyengeségeit általában kompenzálja a jól bejáratott intézményrendszer és működő bürokrácia. Ellenben ami a személyes karizmát illeti, ritkán érnek a “Nagy Vezérek” nyomába. Akik pedig igen (mondjuk Winston Churchill vagy Charles De Gaulle), gyakran maguk is diktatórikus személyiségjegyeket mutatnak. Márpedig bizonytalan és veszélyes időkben az emberek nagy része jobban vágyik egy erőskezű vezető által nyújtott biztonságra és stabilitásra (vagy legalábbis az illúziójára), mint a szabadságra. És a politika piacán is érvényes az alapelv, hogy ha kereslet van, előbb-utóbb kínálat is lesz. A legkülönfélébb populista politikusok feltűnése és sikere a legliberálisabb országokban is nem valamiféle megmagyarázhatatlan “járvány”, hanem annak a logikus következménye, hogy a mainstream politika nem képes meggyőző válaszokat adni az emberek félelmeire.

Agresszív és hataloméhes egyének mindig és mindenütt vannak - ez valószínűleg az emberi alaptermészet része (elég megnézni a csimpánzok viselkedését). Viszont az, hogy az általuk hírdetett autoriter ideológiákra mekkora fogadókészség van, elsősorban azon múlik, hogy a demokraták mennyire tudnak meggyőző alternatív ideológiát felmutatni. A Nyugat valószínűleg egyik legnagyobb tévedése az volt, hogy 1990 után teljesen elengedte az ideológiát és propagandát, mondván a liberális világnézet felsőbbrendűsége minden kétségen felül bizonyítást nyert minden gondolkodó ember számára. De soha, semmi nem tart örökké, a hatalmi-ideológiai hegemónia a legkevésbé. Amennyiben a politikai spektrumban vákuum keletkezik, oda mindenképpen be fog nyomulni valaki, és előbb-utóbb meg fogja próbálni kiszorítani az uralkodó irányzatot. Súlyos lecke ez, amit ha nem tanul meg elég gyorsan a nyugati vezetés, át fogja engedni a terepet az ellenségeinek.