A Nyugat alkonya 3

Európa hadiösvényen

Aki akár alapfokon ismeri az európai történelmet, az tudja, hogy a Római Birodalom bukása óta a kontinens gyakorlatilag állandóan háborúban állt. Önmagával, idegen hatalmakkal, meghódítandó népekkel. Nem véletlenül lett a XIX. századra Európa gyakorlatilag a világ ura - a világon (talán a mongol birodalom kivételével) nem volt még egy ennyire agresszív és militarisztikus civilizáció, amely nem csak kifelé, de önmagán belül is állandóan a dominanciáért harcolt, és évszázadok óta szinte minden kreativitását a haditechnika szolgálatába állította. Ennek a fejlődésnek a kulminációja és ugyanakkor vége volt a két világháború, amelyekben az európai erőszakkultúra gyakorlatilag felemésztette önmagát, és a kontinens túlságosan meggyengült ahhoz, hogy fenn tudja tartani a birodalmait és világhatalmi pozícióját.

Boldog békeidők

A hidegháború alatt Európa gyakorlatilag a szuperhatalmak protektorátusaként létezett, ami egyfelől fokozatos jelentőségvesztéshez, és a korábbi gyarmatok (India, Afrika) és alávetett országok (Kína) önállósodásához és felemelkedéséhez vezetett, másrészt viszont nagyon hosszú idő óta példátlan békéhez és jóléthez. A hidegháború végével pedig beköszöntött az Egyesült Államok globális dominanciája, amelyben Európa - az USA fő szövetségeseként - nagyon kényelmes helyzetet élvezett. A NATO védernyője alatt Amerika magára vállalta Európa biztonságának garantálását, még az olyan helyiérdekű konfliktusokban is, mint a délszláv háborúk. Mindeközben az európai országok a haderejük fejlesztése helyett inkább infrastrukturális beruházásokra és jóléti államokra tudtak költeni, amely világszerte irígyelt életszínvonalat teremtett. Sok szempontból Európa egyfajta globális Svájccá vált - egy gazdag, békés, de a világhatalmi játszmákban nem túl jelentős szereplővé.

A 2015-ös európai menekültválság idején Orbán Viktor mondott egy olyat, ami pont tőle ugyan eléggé nevetségesen hangzik, de alapvetően igaz: „Európa gazdag és gyenge”. Ez a felismerés nagyon fájdalmasan nyilvánvalóvá vált egy-két évvel később, Donald Trump amerikai elnökké választása után. Trump ugyanis szakított a második világháború óta nagyjából magától érthetődőnek tekintett doktrinával, miszerint az USA magára vállalja a NATO katonai kiadásainak oroszlánrészét, és minden körülmények között garantálja Európa biztonságát. Egyrészt követelte, hogy az EU az eddiginél sokkal nagyobb részt vállaljon át a közös védelemből, másrészt belengette, hogy a további amerikai védelemnek ára lesz - politikai és anyagi értelemben. Ráadásul ez a nyomás Biden elnöksége alatt is csak enyhült, de nem szűnt meg - a gondtalan időknek egyszer és mindenkorra vége (és akkor még nem is gondoltunk bele, mi lesz, ha Trumpot ismét megválasztják).

Visszatér a háború

Ukrajna 2022-es megtámadása sok szempontból új fejezetet nyitott az európai történelemben. Egyrészt 1945 óta ez az első eset, hogy a kontinensen nemzetek közötti, hagyományos értelemben vett háború zajlik. Másrészt Oroszország végérvényesen felrúgta az modern világrend (és az ENSZ) alapvetését, miszerint a katonai agresszió nem lehet legitim formája az országok egymás közötti konfliktusai rendezésének és a nagyhatalmak érdekérvényesítésének (persze a gyakorlatban az volt, de nem nyílt hódító háború formájában). És akármennyire is mellébeszél Putyin, ez a támadás nem csak Ukrajnának, hanem egész Európának szól: Oroszország visszaköveteli a hidegháborús befolyási övezetét, és meghatározó szereplő akar lenni az európai nagypolitikában. Eközben az USA támogatása Ukrajna felé egyre bizonytalanabb, és még Biden is azt várja az EU-tól, hogy vállaljon (még) nagyobb részt a háború anyagi terheiből. Ebben a helyzetben az európai országok többé nem engedhetik meg maguknak, hogy katonai szempontból másodrendű hatalmak legyenek.

Sok szempontból ehhez meg is vannak az alapok. A két hagyományos európai gyarmattartó nagyhatalom, Nagy-Britannia és Franciaország seregei továbbra is a világ 10 legerősebb hadereje között vannak, nukleáris elrettentő képességekkel. Olaszország, Spanyolország és Lengyelország katonailag szintén igen erősnek számítanak. A nagy kivétel ebből a szempontból Németország. Az EU legnépesebb országa, a kontinens legnagyobb gazdaságával és ipari kapacitásával rendelkező, nem is annyira régen még világhóditó ambíciókkal bíró Németország ma katonai potenciál szempontjából olyanok mögött kullog, mint Szaúd-Arábia vagy Thaiföld. Ez egyfelől érthető a második világháború utáni lefegyverzés és pacifista politika tükrében, de Japán példáján láthatjuk, hogy ennek már régen elmúlt az aktualitása. A német elit (és közvélemény) egyszerűen belekényelmesedett az “ám háborúzzanak mások, te boldog Németország, kereskedjél” szerepkörbe. Számukra a fontos gazdasági és politikai partnernek tekintett Oroszország agressziója igen durva ébresztő volt.

Jobb későn, mint soha

A nyugat-európai országok végre kezdenek is felébredni. A kelet-európaiak már rég ébren vannak (el sem aludtak), lásd a lengyeleket és a baltiakat, de ők mindig is inkább a NATO-ban és az amerikaiakban bíztak. Macron már megválasztása óta proponálja a közös európai haderő ötletét (bár képtelen megegyezni a németekkel arról, hogy ez inkább francia vagy német vezetéssel és felszereléssel képzelik el), de olyan kisebb országok, mint Belgium is háborús felkészülésről beszélnek. Ehhez jönnek az olyan ötletelések, mint a kötelező katonai szolgálat visszaállítása valamilyen formában (Franciaországban és Németországban is). Ennél is fontosabb az, hogy a NATO-tagországok katonai kiadásai évtizedes csökkenés után újra növekedőben vannak, bár a legtöbb helyen még mindig nem érik el az elvileg kötelező 2%-át a GDP-nek (ami megint csak azt mutatja, mennyire elengedték a gyeplőt).

A német adósságfék

A legfontosabb kérdés itt is Németország, amely nagyrészt az ukrajnai háború miatt a német egyesülés után elszenvedett gazdasági sokk és pénzügyi kiadások óta nem tapasztalt gazdasági és pénzügyi nehézségekkel küzd. A német politikai pártok és a koalíciós kormány előtt egyre világosabb, hogy az eddigi gazdasági és "németesen" óvatos költségvetési és hitelfelvételi politika már nem járható út, változtani kell. Ennek kezdeti lépése a német pénzügyminiszter részleges reformjavaslata az adósságfékkel kapcsolatban : a Covid-válság idején a német szövetségi Alkotmányban rögzített adósságféket (a szövetségi költségvetési hiány csak a GDP 0,35% lehet, kivéve vészhelyzet esetén) ideiglenesen felfüggesztették, amit az orosz-ukrán háború és az árvizi károk miatt negyedszer hosszabbítottak meg 2023-ban.

Az adósságfék felfüggesztését a német Alkotmánybíróság határozata megtámadta, így a szövetségi kormány hitelfelvételét alkotmányellenesnek minősítette. 2023-ban a tervezett új adósság összesen 70,61 milliárd euró lesz, ami 44,8 milliárd euróval haladja meg a megengedett hitelfelvételt. Az Alkotmánybírósági határozat és a koalíciós kormányon belüli hosszantartó viták miatt a Scholz kabinet végül is megállapodott abban, hogy 2024-ben betartja az adósságféket, azaz a szövetségi költségvetési hiány csak a GDP 0,35% lehet, nem pedig a jelenlegi 0,5%.

Azonban egy súlyos kikötéssel: az adósságszabályt 2024-ben visszamenőleg is fel lehet függeszteni, ha Németországnak további támogatást kell nyújtania Ukrajnának, például ha súlyosbodik a háborús helyzet, vagy ha más támogatók, különösen az Egyesült Államok csökkentik a segélyeket. Ez azt jelenti, hogy 2023-ra kiegészítő költségvetést terveznek, amely utólagos jogi védelmet biztosít az Alkotmánybíróság döntésével szemben, és megőrzi például a gáz- és villamosenergia-árplafonokat. Összességében 45 milliárd euróról van szó, amit hitelekből finanszíroztak 2023-ban. A 115. cikk szerint a német Alkotmány kifejezetten előírja, hogy további hitelek csak "természeti katasztrófák vagy rendkívüli rendkívüli helyzetek esetén vehetők fel", amelyek "az állam hatáskörén kívül esnek és az állam pénzügyi helyzetét jelentősen befolyásolják". A kormány szerint pontosan ezzel a helyzettel állnak szemben (árvizi katasztrófa, orosz-ukrán háború). Erősen valószínűsíthető, hogy 2024-ben is fennmaradnak ezek "vészhelyzeti jelenségek", az adósságfék felfüggesztésére tehát továbbra is sor kerül.

És itt az (egyelőre kimondatlan) lényeg : a nemzetközi helyzet átalakulása következtében a német fegyverkezés fel fog gyorsulni a soron következő időszakban, ami a költségvetési kiadásokat jelentősen megnöveli majd. Ez egyúttal pozitív hatást fog gyakorolni a GDP növekedésre és új munkahelyek létrejöttével a belső fogyasztásra is. Tehát a német ipar az autóexport visszaesése következtében kihasználatlanná vált kapacitásainak egy részét hadiipari fejlesztésekre fordíthatja. Régi porosz módra. Hogy ez mennyire lesz gyors és sikeres, majd kiderül, de valószínű, hogy Putyinnak sikerült önbeteljesítő jóslattá tennie az Oroszország elleni “nyugati fenyegetést”.