Akiről a Harvard szól

Milyen lenne az igazságos vizsgarendszer, avagy hogyan vizsgáztatnak a Harvardon?

May 30, 2025

A cikk szerzője Szigeti Péter, ELTE-n, Sorbonne-on, Harvardon végzett jogász, kutató, egyetemi oktató

Vzfszk. Úr visszaemlékezései a jogi kari vizsgaidőszakokról sok régi, keserű emléket elevenített fel bennem is. Érdemes viszont megnézni, hogy hogyan kell és lehet jól csinálni egyetemet, és konkrétan vizsgáztatást. Könnyű siránkozni arról, hogy a világhírű nyugati egyetemeket térdig gázolnak a pénzben, itt pedig… Ez persze igaz, de pont a vizsgáztatás és az oktatás minőségét illetően, ez mellékes. Egy icipicit több figyelemmel és törődéssel, és kb. nulla extra kiadással, sokkal igazságosabb, emberségesebb és eredményesebb jogi karokat lehetne létrehozni Magyarországon.

Talán érdemes kicsit hencegnem is, hogy miért mondhatom magam szakértőnek ezen a téren. A Múzsára író, praktizáló budapesti ügyvédekkel nagyjából egy időben, ugyancsak Budapesten végeztem (én speciel az ELTE-n, 2005-ben). Utána viszont más utat választottam: beláttam, hogy „asztalnál én is meghalnék,” és inkább a kutatás és az oktatás való nekem – amit viszont Magyarországon nem érdemes művelni. Úgyhogy szereztem egy mesterfokozatot a Sorbonne-ról, majd még egyet és egy doktorit a Harvardról.

Szigeti Péter kolléga. Ennyi és ilyen diplomával én is így örülnék :)

Azóta hat ország hét egyetemén voltam vendégoktató, teljes idejű oktató vagy ösztöndíjas kutató (jelenleg a nyugat-kanadai Albertai Egyetemen vagyok docens, és Finnországban, a Turkui Egyetemen ösztöndíjas kutató), és azt hiszem, mondhatom, hogy elég jól átlátom az észak-amerikai és európai jogi oktatást. Tehát, mit csinál a Harvard (sokkal) jobban, mint az ELTE? És persze nem csak a Harvard, mivel ezeket a módszereket az összes észak-amerikai egyetem régen lemásolta, és egyre több európai egyetem is.

Dekoltázs dillemmák

Mielőtt belecsapunk a levesbe, két kórtünettel kiegészíteném Vzfszk. Úr leírásait a magyar egyetemek vizsgáztatásáról. Ami hiányzott az ő körképéből, az a pletyka-rendszer, valamint a vizsgák szexualizáltsága. A pletyka-rendszer azt jelenti, hogy mivel annyi minden múlik a vizsgáztató személyén, mindenki arra figyel, és nem a tananyagra.

Hallottam, hogy X prof keddenként 2 és 6 között vizsgáztat, na ő az, aki a Meroving királyok alatti jogfejlődésről kérdez mindenkit. Y viszont csütörtök reggelenként vizsgáztat: ő az, aki annyira bőbeszédű, hogy a szavadba vág, elmondja helyetted a tételt, majd megbuktat („de hát kolléga, maga nem mondott semmit, csak bólogatott az egész vizsga alatt!”). Neki feltétlenül a szavába kell vágni, túl kell harsogni, akkor van csak esélyed a hármasra vagy jobb jegyre (igen, tényleg volt ilyen az ELTE-n).

Ezzel egybe vág a vizsgák szexualizáltsága: folyamatosan keringenek a pletykák azokról a tanárokról, akiknél a mély dekoltázsú kolléganők eleve kettessel indulnak, valamint azokról, akiknél minden nőnemű hallgató automatikusan hülye, és hármasnál jobbat még soha nem kapott.

Az én régi szép emlékem egy nőnemű, (akkor) hatvanas jogtörténész professzor, akinél rebesgették, hogy a fess, jól öltözött fiúkat szereti, akik leveszik a zakójukat, és meglazítják a nyakkendőjüket. Hárman egyszerre mentünk be vizsgázni hozzá, és olyan lendületesen, egy időben vettük le a zakónkat és a nyakkendőnket, mint egy jól begyakorolt Chippendale-banda. Alig tudtam visszafojtani a röhögésemet a vizsga elején (viszont végül négyest kaptam). Nem csoda, hogy nem tiszteltük túlzottan az oktatóinkat.

Akiért a Harvard szól

Szóval, mit csinálnak a Harvardon, amitől az átlag amerikai diák nem érzi úgy minden vizsgaidőszak végére, hogy megalázták, hogy idegileg kivan, és hogy a tanárai érzéketlen, önkényes szarkupacok, akkor is, ha a szakmai tudásuk kifogástalan?

Haranggörbe-alapú osztályozás („grading on the curve”): ez a legvitatottabb, de egyben a legfontosabb technika az igazságos osztályozás megalapozására. A „haranggörbe-alapú osztályozás” azon alapul, hogy az intelligencia minden emberi populációban haranggörbe-alakban oszlik el: van egy pár, egészen kevés, zseni; kicsit több nagyon okos ember; a nagy tömeg átlagos tudású; van egy pár ostoba ember; és egészen kevés síkhülye. Tehát, minden osztályban, a jegyeknek ennek megfelelően kell eloszlania: max. 10%-15% ötöst lehet kiosztani, max. 20%-25% négyest, a nagy többségnek, 30%-40%-nak hármast kell kapnia, kb. 15%-20% kettest fog kapni, és bizony 5%-10% meg fog bukni. Persze lehet a görbét kicsit igazítani, „összébb húzni” (kevesebb ötös, de senki sem bukik meg) vagy „széttolni” (többen buknak meg, de többen kapnak ötöst) – az Albertai Egyetemen a jelenlegi szabályzat azt írja elő, hogy 4.0 maximum mellett (ennyi lenne az átlagkreditpontszám, ha mindenki csak és kizárólag A+ jegyet kapna), minden kurzusnál az átlagkreditpontszámnak 2.7 és 3.2 közé kell esnie. Szeretjük a diákjainkat, tehát általában minden prof 3.19999-es átlagot hoz ki. De annál többet nem.

TTT: Tudj Tananyagot Tervezni

Sok olvasó felhorkanhat magában, hogy ez így igazságtalan: mi van, ha mindenki kiválóra tudja a tananyagot? Ebben az esetben a tanár túl egyszerűre tervezte a kurzust. Ha mindenki ötösre tudja az anyagot, akkor az osztály négyötöde végigunatkozta az órákat, nem volt elég kihívás, elég új tananyag, eléggé feszített tempójú oktatás. Végül is azért osztályozunk, hogy elválasszuk a kiválókat a többségtől, és az alkalmatlanokat az alkalmasoktól.

A felsőoktatás nem általános iskola, aminek az a célja, hogy abszolút mindenkinek tanítsa meg az írást, olvasást és számolást, hanem igenis az elitképzés helyszíne, ahova nem minden beiratkozott diáknak a szent alapjoga, hogy kapjon diplomát a végén. A nagy többség persze így is fog diplomát kapni, különösen az amerikai elitegyetemeken, ahol a diákok avagy szüleik évi 10-25 millió forintnyi dollárt fizetnek tandíj formájában.

De a jegyekre mégiscsak odafigyelnek: a Harvardon senki sem bukik meg, de C-t kapni akkora szégyen, mint máshol a bukás. A munkáltatók pedig tudják, hogy megbízhatnak a jegyekben – a 2.5-ös átlagú diák tényleg rosszabb a 4.1-es átlagúnál, és nem csak arról van szó, hogy a jobb jegyeket szerző diák szerencsésebb volt, és jobban tudta, hogy melyik pletykára kell odafigyelni.

A haranggörbe két nagy pozitívuma, hogy lehetetlenné teszi az indulatból osztályozást, és megnyugtatja az áltagos képességűeket.

A Harvardon nincs olyan, hogy a tanár bal lábbal kel fel, a 8:40-es, teljesen tudatlan vizsgázónál dührohamot kap, és aznap mindenki más is megbukik, kivéve az egyébként színjeles strébert, akinek sikerül kikönyörögnie egy kettest. Nem azért, mert a tanárok személyisége annyival kifinomultabb (na jó, lehet, hogy azért is), hanem mert az egész vizsga érvénytelen lenne, és professzor úrnak újra le kéne vizsgáztatnia mindenkit.

A haranggörbe-alapú osztályozás utolsó jó hatása, hogy megszünteti a diákok közötti tolvajbecsületet. Senki sem fogja segíteni, sőt tolerálni a puskázó osztálytársat, hiszen az ő jó jegye a becsületesen tanuló kolléga rovására lehetséges csak. Ennek megfelelően, a puskázásra még csak kifejezés sincs angolul, az általános „csaláson” túl („cheating on an exam”).

Írásbeli vizsgák és anonimitás: így lehet biztosítani a kivételezettség és a szexualizáltság megszüntetését a vizsgákon. A szóbeli vizsgákon ez szerintem reménytelen: hiába mondja magának a negyvenes férfi professzor, hogy őrá semmi hatással nincsen a mély dekoltázsban megjelenő, bociszemeket meregető huszonéves kollegina – hiszi a piszi. Vagy bedől a, khm, alsó agyának, és valahogy a nagymellű diáklányok kicsit mindig jobban teljesítenek, vagy fordítva korrigál, és a nagymellű diáklányok (akik igazán nem tehetnek a genetikai adottságaikról) kicsit mindig rosszabb jegyet kapnak. Közben elterjed róluk a pletyka, hogy buta szőke libák, pedig ugyanannyira tudják az anyagot, mint a többi diák, de hát az előítéletességbe fojtott szexuális frusztráció nagy úr. Vagy, ha a professzor mégiscsak a megtestesült bódhiszattva, akit hidegen hagy minden külső, akkor is nehéz erről meggyőzni a diákközvéleményt. Nem elég szentnek lenni, annak is kell látszani, ugyebár.

A Harvardon tehát minden vizsga írásbeli vizsga. Az osztályozó professzor nincs jelen egyik vizsga alatt sem, hanem unatkozó doktoranduszok vagy környékbeli, felügyelőnek felbérelt nyugdíjas nénik grasszálnak síri csendben a padsorok között a vizsgák alatt. A diákok pedig nem a neveiket írják a vizsgalapok tetejére, hanem a tanulmányi hivataltól kapott, szigorúan titkos négyszámjegyű kódot. A professzor pedig csak jóval a vizsgák javítása és a jegyek kiosztása után tudja meg, hogy az 6147-es vizsgázó a magas, szőke, csillogó szemű svéd-amerikai hallgató volt, vagy esetleg a bandzsa pakisztáni, aki folyamatosan úgy nézett ki, hogy most fog elaludni az előadás közepén.

Syllabus, „shopping-időszak” („shopping week”) és pontos tananyag: öt év alatt lehetetlen megtanítani a teljes joganyagot, ami ráadásul folyamatosan változik is. Valamint nem is kell: miért kéne a leendő büntető-ügyvédnek nemzetközi magánjogot, a leendő professzornak börtönjogot, a leendő cégjogásznak feminista jogfilozófiát hallgatnia? A jó egyetem legalább részben svédasztalos: vannak persze kötelező órák, de alapvetően mindenki döntse el, hogy mi érdekli, melyik professzortól milyen témában akar kurzust felvenni. A címből viszont nem fogják tudni a hallgatók, hogy „A common law hatása a kontinentális kötelmi jogra,” vagy a „Jogállamiság Kelsen és Schmitt között” című kurzusok mégis mit takarnak, mi lesz a vizsgaanyag, kinek miért érdemes felvenni vagy elkerülni ezeket az órákat. Ezért Észak-Amerikában minden meghírdetett kurzushoz kell készíteni egy 5-10, de néha akár 20 oldalas syllabust, amiből kiderül, hogy mikor, miből lesz a vizsga (vagy vizsgák, ld. alább), hogyan lesznek osztályozva, és hogyan és miből kell készülni minden egyes órára: melyik paragrafusokat, a tankönyv hány oldalát kell elolvasni, megérteni és alkalmazni. A professzor tehát nem húzhat elő a seggéből egy jogszabályt, amit nem is említett az erőadások során.

Ha tetszik a cikk, oszd meg! Ha tudod, támogasd a Múzsát, a cikk végén leírom hogyan.

BREAKING NEWS: Lehet átlátható követelményrendszert csinálni!

Ehhez kapcsolódik a „shopping-időszak”: a félév első másfél hetében nem kell eldöntenie egyetlen hallgatónak sem, hogy melyik kurzusokat fogja felvenni, hanem nyugodtan shoppingolhat. Beül 10-15 szimpatikusnak hangzó kurzus első, avagy első két előadására, nyugodtan végigböngészi az összes syllabust, és úgy állítja össze a tanrendjét az adott félévre, hogy tudja, hogy nem vett zsákbamacskát.

Szóval ezek az alapok. A Harvard persze ennél jóval többet ad. Van 24 órán át nyitva tartó könyvtár, hogy aki hajnali 2-kor akar tanulni, anélkül, hogy koleszos szobatársát zavarná, az megteheti. A könyvtárakban van ingyen kávéautómata boldognak-boldogtalannak. Vannak szakmai és identitásalapú klubok, az Ázsiai Diákok Egyesületétől az EU-s Jogi Klubig, hogy mindenkinek legyen támogató környezete, és ezek a klubok kapnak zsebpénzt rendezvényszervezésre az egyetemtől.

Ott van a világ második legnagyobb jogi könyvtára, ahol a mesterséges intelligencia EU-s szabályozásától a Szafavid Birodalom korai családjogáig mindenről van szakirodalom, plusz minden sarokban ül egy kedves és felkészült könyvtáros, ha valamit mégsem sikerülne megtalálni.

A legjobb diákok jól tudják, hogy a professzoraik ajánlóleveleivel az USA Legfelsőbb Bíróságától az ENSZ Nemzetközi Bíróságáig bárhol kaphatnak gyakornokságot, és az átlagos diákoknak is befigyel egy havi 15,000 dolláros bruttó kezdőfizetés egy „átlagos” new yorki „fehércipős” („white shoe”) ügyvédi irodában. De az alapok nem kerülnek semmibe, és nem csoda, hogy az összes amerikai és kanadai egyetem lemásolta őket. Tényleg elkeserítő, hogy mióta 2007-ban először láttam ezeket az USA-ban, a magyar jogi oktatás még mindig nagyjából ugyanott tart, mint az utolsó magyar vizsgáim során, 2005-ben.

Ésik kiegészítése:

Szigeti doktorhoz még három dolgot teszek hozzá saját amerikai (nem jogi, hanem MBA) élményeimből.

Az egyik, hogy a vizsga a számonkérésnek csak az egyik formája.

Én egy egyéves, intenzív MBA képzésen vettem részt Amerikában. Az első három alapozó hónap után, amikor felkészültségtől függően belénk taposták vagy csak felfrissítették statisztikai, mikroökonómiai, pénzügyi alapismereteinket, a maradék időben mindig projekt volt.

Mindig, minden tárgyból és szinte majdnem mindig 2-3 többi diákkal együtt dolgozva kellett valamit kidolgozni, hozzá mögöttes számításokat elvégezni, anyagot gyűjteni, és végül prezentálni. Szinte többet foglalkoztunk a tantárggyal otthon, mint az órán. Az egyetem tele volt kifejezetten a 3-5 fős együtt dolgozáshoz kialakított helyiségekkel, zegzugokkal. A fent említett éjjel-nappal nyitva álló könyvtár megvolt Saint Louisban is, és mindenütt, ahol valami hülye formájú sarok lett volna valami liftaknak vagy hasonló miatt, ki volt húzva egyenesbe egy gipszkarton fallal, rá egy ajtó, bent egy asztal és 2-3 szék, nesze kész is a “breakout room”.

(Az egész kinti évem legnagyobb sikerélménye volt, amikor a 6-7. hónap tájékán egy „ki kivel lesz egy csapatban” megbeszélésen engem nem kellett kiosztani, hanem szólt két amerikai diáktárs, hogy te velünk leszel egy csapatban.)

Nyilván ez mesterképzés volt, kis csoportmérettel, de 1) mire a vizsgákig értünk, az értelmesebbjének kézben volt az anyag 2) mindenki fél jegy pontossággal tudta, hogy mennyit ér a tudása, mennyit kell rápakolni.

A másik a vizsga anonimitásán túl az, hogy nincsenek ráfeszülve a „closed book exam” vizsgákra.

Volt pár idősebb professzorunk, aki morgott, hogy sokat találkozik elégtelen alaptudással, de a legtöbb ezen már túl volt. A vizsgán olyan feladatot kaptunk, hogy ha valaki azt „szűzen”, ott helyben a tankönyvvel ismerkedve akarta megoldani, nem tudta megoldani. A post-ittel szétgyalázott, a belerakott kis könyvjelzőkkel, lap szélére kiírt képletekkel dekorált könyvvel volt esélyed. Meg persze akkor, ha semmit nem kellett keresned a könyvben, mert megtanultad, hogy mit, hol találsz benne.

Gyakorlatilag az ide-oda elrejtett puska helyett a könyvbe dolgoztad ki a puskát, és kb. ez is volt az elvárás.

Harmadik: a tanáraink mindig elérhetőek voltak, mindig lehetett tőlük kérdezni

Volt pár erős ötvenes osztálytársnő, akik nem elit oktatásból, hanem X évnyi munkahelyi karrierből jöttek, és pár közgáz alapozó tantárggyal hadilábon álltak. Jellemzően amúgy diplomás ápolók voltak, mert utána az egyetem kínált egészségügyi vezetői szakosodást. Mindig és szó nélkül segítettek nekik a tanárok.

Egyszer az egyik tanárunk elintézett egy rövid magántelefont előadás közben, na ezt olyan felháborodás követte, hogy többen emailt írtak a dékáni hivatalnak. A dékáni hivatal levélben, a tanár a következő órán szóban elnézést kért.