Angol alkeszek gitároznak, és ez sokaknak tetszik
avagy mit kell tudnunk a britpopról?
A poszt szerzője Harci Andor
A 2024-es őszi szezon bombahíre, hogy újra összeáll a ‘90-es évek legellentmondásosabb, egyben Európában talán legnépszerűbb bandája, az Oasis. Legalábbis ez a terv, bár dörzsöltebb bukiknál már lehet fogadásokat kötni arra, a turné hanyadik percében ugrik egymásak Liam és Noel Gallagher, akik a zenéjük helyett az etológia nature-nurture kérdéskörének egyik legizgalmasabb esettanulmányával vésték be magukat a poptörténelembe.
De miért is fontos ez, és egyáltalán, miért legitim ma, 2024-ben egy Oasis-reunion?
Előrebocsátom, hogy ki nem állhattam soha az Oasist. A britpoppal önmagában semmi bajom, sőt, a közvetlen forrását, a ‘80-as évek elektronikus zenei irányzataiból és a ‘60-as évek pszichedelikus brit popjából táplálkozó madchestert kifejezetten imádom. Afféle önjelölt szakzenei szöveggyárosként minimum illene a résztvevő megfigyelő antropológiai távolságtartásával szemlélnem a popzenei irányzatokat, dehát basszameg, ha egyszer van, amire az embernek nekiáll kopogni a jobb lába a parkettán.
Na, mindegy, sosem csíptem az Oasist, az MTV-ből ömlő slágereket persze minden berzenkedésem ellenére sikerült megismernem a ‘90-es évek közepén. Az is baromi jót tett a zenekar marketingjének, amikor a Gallagher-tesók már látványosan ki nem állhatták egymást színpadon, studióban, interjúk során. Nem egy rajongójuk láthatta, ahogy a britek átlagos hétvégi kedvtelésének hódolva szivárványszínűre náspángolják egymást a kezük ügyébe kerülő hangszerekkel. Ez maradt meg az Oasisből az utókor számára, meg a Wonderwall.
A gen z olvasók kedvéért helyezzük el a britpopot kissé a térképen:
1992-ben vagyunk, az Egyesült Királyság kemény két éve rázta le magáról Thatchert, bár az ország még közel nem annyira jó hely, mint most (illetve pár évvel ezelőttig). Tombol a nagy kulturális semmi, lassan kiüresednek a korábbi társadalmi mozgalmak, elpárolog a hívószavaik jelentősége, közben fokozatosan teret nyer a 2000-es években dominánssá váló identitáspolitika. Ebben a gazdasági-társadalmi vákuumban jelenik meg először a Blur és a Suede (mindkét zenekar ebben az évben adta ki első kislemezét), méghozzá - legalábbis Damon Albarn Blur-vezér egy 1993-as interjúja alapján - deklaráltan a rádiókat uraló amerikai grunge-mozgalom ellenpontozásaként.
A két nagy nyugati popzenei konglomerátum, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok közt már legalább a ‘60-as évek óta zajlik heves rivalizálás. A könnyűzenei imperializmus elleni, a lokális társadalmi kérdések könnyűzenei megfogalmazódására irányuló törekvések a zeneipar minden rétegében megjelentek.
Minden zenekarnak van irányzata, minden irányzatnak van zenekara
Ennek a termékeny viaskodásnak köszönhetjük többek között a ‘60-as évek brit invázióját (Stones, Kinks), az amerikai pszichedelikus mozgalmat (Byrds, Doors), a hard rockot (Stooges, Lynrd Skynyrd) és az arra kontrázó brit proto-metált (Sabbath, Deep Purple), a punkot (Sex Pistols, Buzzcocks) és a post-punkot (Joy Division, Public Image Ltd), a ‘80-as évek amerikai house-át (Frankie Knuckles) és brit rave- és jungle-mozgalmait (Orbital, UK Apache) - meg persze a britpopot is.
Miután a grunge ellenében, karakterisztikusan brit könnyűzenei irányzatként helyezte el magát, helyből vonzóbb lett a promóterek számára, és a garázsokban sorra alakuló bandák közül egyre több került a fősodorba, az Oasis, a Blur és a Suede mellett említésre érdemes még a Pulp, mint a “big four” negyedik tagja (a thrash-rajongók ezen a ponton kezdhetik a dühödt hörgést),
De volt még rajtuk kívül is doszt: Elastica, The Verve, Kula Shaker, Super Furry Animals, Manic Street Preachers, Keane. Jó néhány korábbi, a madchesterhez is köthető zenekar (Stone Roses, Happy Mondays, Charlatans) kapta meg visszamenőleg a jelzőt. De nem egy olyan zenekar is innen indult, amelyek mai lemezeit a legkevésbé sem nevezhetnénk britpopnak, közülük legyen itt elég csak a Radiohead vagy a Placebo nevét megemlíteni.
Az már világos, miért brit, de miért pop? Hallgassatok meg egy tetszőleges grunge-nótát, aztán a Blur Coffee & TV-jét, egyből világos lesz. Dallamos, könnyed, 4/4-es ritmizálás, a legfapadosabb szerkezeti felépítés (verzerefrénverzerefrénhídrefrén), maximum négy akkord, hétköznapi témákat érintő dalszövegek, az identitás sulykolása érdekében vaskos brit dialektusban felénekelve.
Miután a promóterek elkezdték játszani a dalokat a rádiókban, a veszettül turnézó bandákat elkezdték nagyobb fesztiválokra is elhívni, dőlt a britpop a zenei tévécsatornákon, a közönség is nyakló nélkül falta ezt a friss, ropogós, új jelenséget.
Nem is volt kérdés, hogy a fülbemászó dalokkal tömött 1994-es Definitely Maybe, az Oasis első lemeze felszáguldott a UK toplisták első helyére, és a megjelenése óta eltelt időben nyolcszoros platinalemez lett, csak az országon belül 2 milliónál is több eladott példánnyal (pár milliócska azért még összejött nekik globálisan is).
Aki átrágta magát a száraz szakmázáson eddig, az kap egy kis bulvárt is a pofájába
Ahogy már érintettem, az Oasis kapcsán a legfontosabb a két testvér viszonya. Ha ez a viszony nem lenne még a turnék során gyakran egymást megutáló zenekari tagok szintjén is rendkívüli, ráadásul kifejezetten nyilvános, azt mondhatnánk, teljesen tipikus brit alsó-középosztálybeli sztori az övék, ahol a testvérek viszonyát elsősorban az alkoholfogyasztás és annak következményei határozzák meg.
A pletykák szerint Liam tinédzserként betrinyózva esett haza, majd belépett a Noellel közös szobájukba, és teljes szeszmámorban levizelte a tesó hifijét. Talán fölösleges megfogalmazni, hogy minden későbbi problémájukat is az alkohol okozta, és józanul se voltak képesek elviselni egymást. Itt egy 1994-es interjú, amelyben közel tíz percen keresztül üvöltöznek egymással.
Oasis - Wibbling Rivalry (with transcript 1/2)
Volt itt minden, amivel be lehet kerülni a Blikk címlapjára: Noel a második lemez készítése közben mezei egyszerűséggel arconkúrta Liamet egy krikettütővel, amikor az egy rakás barátjával megjelent a studióban (feltehetően nem a dalírás volt az elsődleges terve); 1996-ban Liam az utolsó pillanatban maradt otthon egy amerikai turné elején; Liam 2005-ben egy fesztiválkoncert közepén hagyta ott a zenekart, amire Noel egy interjúban azt válaszolta: “Nem akarok vele bunyózni, megtanultam a pszichéjére hatni inkább. Mostanra halálosan retteg tőlem.” Még az elmúlt évtizedben is sikeresen borzolták a kedélyeket, Liam több alkalommal is ízléstelen módon rángatta bele Noel családját a vitájukba.
(Akit érdekel még néhány incidens, olvassa el ezt az összeállítást)
A szólókarrierbe kezdő testvérek tavaly kezdték el pedzegetni az összeállás ötletét, amiből - lám - mostanra lett kész terv.
De érdekel még bárkit egy britpop-zenekar 2024-ben, a motyogós rap, a kísérletezős pop, a mesterséges intelligencia gyártotta könnyűzene korában?
Az idei Coachella fesztiválon Albarn a színpadon panaszkodott a teljesen unott és közömbös közönségre, majd a második hétvégén bejelentette azt is, hogy a Blur bizonytalan időre feloszlik. Nincs ebben semmi meglepő, a Blur törzsközönsége a mostani fesztiválközönség szüleiből tevődik ki, ahogy mi sem igazán mozdultunk meg a Deep Purple (vagy épp a Záray-Vámosi duó) neve hallatán, úgy tőlük sem várható a tömeges bugyinedvesedés, amikor az ötvenes éveit taposó Albarn beszalad a mikrofon elé. A Pulp két évtizede nem ad ki lemezt, és bár a Suede, valamint a Verve szólóban alkotó frontembere, Richard Aschroft legutóbbi (2021-es, illetve 2018-as) lemezei előkelő helyre lódultak fel a brit toplistákon, inkább a tehetetlenségi erő tolja őket előre, mintsem a lemezek frissessége.
Két okból érdekes tehát az Oasis összeállása. Egyrészről a nosztaligafaktor - ahogy a mi apáink, nagyapáink is porfelhőket vernek fel kerekesszékeikkel, amikor indulni kell a huszadjára is utoljára újra összeálló Illés koncertjére, úgy a Gallagher-tesók is érdekesek lehetnek egy rakás brit geezer és old hag számára, akiknek a Champagne Supernova felidézi az első petting emlékeit. És persze a koncertekre jegyet váltók titokban katasztrófaturisták is; ki ne lenne kíváncsi arra, kibírják-e 90 percen át egymás mellett ezek ketten?
Hogyan támogasd a Múzsát?
Előszöris nagyon köszönöm, ha egyáltalán eszedbe jut! A Múzsa sok szervezés és idegeskedés eredménye, munka mellett. Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm, ha a tetszésedet bármilyen formában kimutatod.
Három módja van:
Patreon. Itt bármilyen összeget küldhetsz. A Patreonra nem teszünk tartalmat, azért tartottuk meg, mert az a legismertebb felület.
Előfizetés a magyar Múzsára. A magyar nyelvű Múzsán nincs fizetős tartalom, legfeljebb pár Q&A lesz, ami csak előfizetőknek van. Minimál összege 8 dollár.
Előfizetés az angol nyelvű Múzsára. Ez egy jelenleg kicsit mellékvágányon levő projekt, amire a heti belpol videó mellett nincs energia. De lesz.
Profin lenyomják a turnét, de a régi szép idők emlékére és a mindenkori hype + a rajongói elvárások miatt lesz némi jól adagolt balhé is.
Ami kimaradt, hogy egy ilyen elképzelhetetlen összeállás nemrég elég jól sült a fél generációval idősebbek kedvenceinél (Guns n'Roses). Igaz, ott nem alkohol okozta a problémákat.