Bántalmazó mindennapok

Megjelent ma egy cikk a Női Váltó nevű honlapon, ahol a szerző, Edinger Katalin egy bántalmazó munkahellyel kapcsolatos tapasztalatait és történetét írja le.

Én ezt a történetet egy másik szereplőjén keresztül közelről ismerem, napról napra követtem végig. A cikkben leírt dolgok a legjobb tudomásom szerint igazak. Nemcsak azért mert saját fülemmel hallottam őket. Az én saját fülem ügyvédi fül, szokva vagyok a túlzások, lódítások és ferdítések hallgatásához.

A cikkben leírtak nem túlzások, nem lódítások és nem ferdítések. Ahogy egy bírósági ítélet indokolásában fogalmaznának: a tanú előadása hiteles és élményszerű volt, szavahihetőségéhez kétség nem fér, ráadásul a vallomását egyéb bizonyítékok is megerősítették.

www.freepik.com

Ezzel együtt cikk egy elég friss traumát ír le, ha valaki koherenciát vagy összeszedettséget kérne rajta számon: ez egy nagyon összeszedett és koherens előadás ahhoz képest, ami egy bántalmazott ember fejében van, a szerzőnek óriási munkája van abban, hogy ezt így ki tudta magából írni.

Amikor az ember végigkövet egy ilyen történetet, érzelmi hullámvasutat lát.

Az első állomás annak a felismerése hogy valami nem jó. Ha minden másnap üvöltöznek valakivel, akkor normális esetben nem azt a kérdést kell feltenni, hogy miért van minden másnap valami úgy elrontva, hogy üvöltözni kell. Hanem azt, hogy miért kell itt minden másnap az ultima ratiot, az erőszakot (még ha “csak” verbális az az erőszak) használni a vezetői eszköztárból?

A következő lépés a coming out: vajon melyik kollégához lehet fordulni bizalommal? Melyik fog engem egy elégedetlenkedő hülyének tartani? Ki lesz velem őszinte? Ki fog - ha egyetért - mellém állni?

A harmadik lépés a bátorság összegyűjtése.

A negyedik a kiállás.

Az ötödik az öröm és a reménykedés, hogy igen, most foglalkoznak ezzel a problémával, most lesz valami.

A hatodik az összetöretés, amikor a bántalmazott - esetünkben a szerző - rájön, hogy ez a szervezet nem fog neki igazat adni, nem fogja kezelni a problémát. A bántalmazó hozza az eredményeket, ő a fontos, nem a módszerei.

Ezen az érzelmi hullámvasúton minden bántalmazó környezetben végigmennek az emberek. Van ennek egy tipikus rémálomszerű olvasata: valaki észrevesz valamit, kétségbeesetten próbálja másoknak elmondani, amit észrevett és a többiek vagy levegőnek nézik, vagy kinevetik, vagy megmagyarázzák neki hogy rosszul látta. Az ilyen álmokból szokás csatakosra izzadtan, üvöltve felébredni.

Bárhova nézünk, ezt látjuk

A leginkább ijesztő ebben az, amit Hannah Arendt annak idején a gonosz banalitásának nevezett. Mennyire nem veszi észre senki, hogy ez van. Telis-tele van a magyar internet mindenféle support groupokkal. Nők, akiket megaláztak a nőgyógyásznál. Egyetemi hallgatók, akiket módszeresen szívatnak az egyetemen. Gyerekek, akiket vernek az edzésen. Gazdák, akiknek letapossák a vetését a vadászok.

Ha pedig ránézünk az egészségügyi adatokra, látni fogjuk mennyi stresszbetegünk van. Cukorbetegség, emésztési, keringési, nőgyógyászati problémák, szinte mindegyik mögött húzódik egy történet, amely úgy kezdődött, hogy hát csak elviseljük valahogy.

Ez olyan felnőtt dolog. A felnőtt nálunk nem az, aki ki tud állni magáért, hanem az, aki megtanul beletörődni. Elég nyitott füllel járkálni egy nagyobb boltban vagy egy gyorsétteremben. Hamarosan meg fogjuk hallani a kisfőnököt, aki passzívagresszív seggfej módjára kommunikál a többiekkel.

Ezen a blogon főleg politikával foglalkozok, és ennek a kérdésnek van politikai relevanciája.

Nézzük meg az elmúlt napok eseményeit: a kutatóhálózat nyelt egyet és aláírt valamit, mert úgy legalább lesz pénz. Ezt csinálta az Országos Bírói Tanács is. Az ügyvédek között sem kizárt hogy ez a vélemény győz, tudok olyan vidéki kamaráról ahol úgy gondolják, hogy meg kell kérni Tuzson nagyfőségesméltóságostekintetes miniszter urat, hogy legalább a nyugdíjasokkal ne fizettessen sápot.

Országosan is arra vagyunk kondicionálva, hogy görcsbe rándult gyomorral reménykedjünk, hogy legalább csak kicsit fog minket bántani a bántalmazó. Éppen ezért én nagyon tisztelem Edinger Katalint, mert legalább végigcsinálta. Kirúgták? Mondhatnánk, igen. De valójában ő beadta a felmondását, és ha esetleg lesznek is megélhetési gondjai (nem lesznek, jó szakember mindenütt kell) ő bele tud nézni a tükörbe, és azt mondhatja: azt tettem, amit tenni kellett. Vagy ahogy az angol ezt sokkal frappánsabban kifejezi: I did the right thing.

A legördülő kövek súlya már másnaptól nem nyom. Persze ilyenkor rengeteg feszültség kimegy. Makacsul ragaszkodó kilók mennek le, az ételnek is jobb íze lesz hirtelen. Elviselhetetlen emberek válnak hirtelen elviselhetővé.

Szinte már el is várjuk a bántalmazást

De ez sajnos a kivétel. Nem teszünk a lealacsonyító, bántalmazó bánásmód ellen. Aztán csodálkozik az értelmiség, hogy Magyar Péter a verbális agresszióval tud a leginkább toborozni. Megmondom miért: azért mert ezt értjük. Minden olyan főnökre, aki tud motiválva, a beosztottjait meghallgatva vezetni, jut 7-8, amelyik játszmázik, paráztat, kiskedvencei vannak, kalács és korbács alapon vezet. Ezt ismerjük, ehhez vagyunk hozzászokva.

Nem kéne. De ennek ott kellene kezdődnie, hogy ahol ilyen főnök van, azt nem védik meg tűzön-vízen át. Meg ott hogy egy munkahelyi kollektívában magától értetődőnek kellene lennie az egymásért kiállásnak.

Ahogy az előző mondatot leírtam, eszembe jutott egy tegnapi beszélgetés egy ügyvéd kollégával. Arról beszélgettünk, hogy a “kirendelési reform” (értsd: ügyvédi különadó) ellen sztrájkolni kéne, egy hónapra testületileg leiratkozni a kirendelhető ügyvédek listájáról, aztán sok sikert kívánni a Fővárosi Törvényszéknek, amikor a következő 40 vádlottas költségvetési csalásban kell 25 kirendelt védő.

Azonnal arról kezdtünk el beszélgetni, hogy melyik az a kéttucat kolléga aki nem leiratkozna, hanem üzleti lehetőségként tekintene a sztrájkra.

Ezt is valahol az elején kellene kezdeni, kicsiben, a munkahelyekben, a mindennapokban. Minden tiszteletem azoké, akik elkezdik.