Egy influenszer gondolatai

(több, mint tíz év után)

Egyre gyakrabban olvasom kommentekben, hogy a Múzsát és szerzőit komoly véleményvezéreknek tekintik, és sokszor emlegetik a “felelősségünket” is minden általunk leírt gondolat vagy vélemény kapcsán. Ez elgondolkodtatott, és kénytelen voltam feltenni magamnak a kérdést: tényleg ennyire befolyásosak lennénk? Tény, hogy a Múzsát és elődjét, a Ráérünk blogot már csaknem 10 éve írjuk egy szűk baráti társasággal, és eredetileg el sem tudtuk volna képzelni, hogy a tágabb ismeretségi körünkön kívül mást is érdekelni fog az észosztásunk. Ehhez képest elértünk arra a pontra, ahol már valóban a nagyközönségnek írunk, és ténylegesen mérlegre kell tennünk a szavaink hatását. A másik oldalról viszont nekünk is meg kell szoknunk és fel kell dolgoznunk azt, hogy az írásainkra rengeteg reakció érkezik, és nem csak olyanoktól, akik ismernek és kedvelnek minket.

Ez alapvetően egy személyes poszt részemről, és sokkal inkább kötetlen elmélkedés, mint konkrét állásfoglalás, de hátha érdekes lesz az olvasóknak (különösen, ha maguk is blogolnak, vagy szeretnének) egy kicsit bepillantani a “kulisszák mögé”. Az alábbiakban megpróbálom néhány pontban összefoglalni, mit tanultam és tapasztaltam Múzsa-szerzőként az évek alatt (és ezeket mindig úgy kell érteni, hogy magamra is vonatkoztatom őket!):

• Fogalmunk sincs, mekkora a valódi befolyásunk. Ez talán az egyik legfontosabb tanulság. Persze, látjuk a követőink számát és az elérésünket, de hogy ez pontosan mit is jelent? Passz. A legtöbb noname ezoterikus-szittyahunmagyar-cukikiskutyás oldalnak a közönsége többszöröse a miénknek. A kormány által milliárdokból finanszírozott propagandával esélyünk sincs versenyezni (kivéve a Megafont, de erről még szó lesz). A komoly szerkesztőségekkel működő sajtótermékekkel nem is nagyon próbálunk. Ezzel együtt néha meglep, hogy mennyien ismernek és olvasnak minket, ami jól esik. Az is meglep néha, milyen vehemenciával szoktak nekünk esni, ha olyat írunk, ami bizonyos csoportoknak nem tetszik. Ez kevésbé esik jól.

• Az influenszerkedés nem sprint, de nem is maraton, hanem leginkább napi kocogás. Amikor az ember blogolásra adja a fejét, nincs egy cél, ami felé halad, és amit ha elér, boldogan hátradőlhet. Vannak esetleg pontok, ahol úgy érzi, elért valamit, de ezek csak kilométerkövek, és önmagukban nem jelentenek semmit. Egyszerűen állandóan követni kell a világ eseményeit, és napjában többször posztolni róluk valami (remélhetőleg) értelmeset. Akkor is, ha épp tele van a hócipőnk a politikával, vagy ha épp el vagyunk foglalva a saját személyes gondjainkkal. Mert bennünk van az érzés, hogy tartozunk vele az olvasóinknak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne élveznénk, sőt. Ezt lehetetlen csinálni, ha nem önmagáért élvezi az ember. Jutalom ugyanis nincs, vagy legalábbis nem áll arányban a befektetett munkával. Ezt mindenkinek érdemes az eszébe vésni, mielőtt influenszerkedésre adja a fejét.

• Mindenki Villám Will-el akar párbajozni. Már régen feltűnt, hogy minél közismertebbek vagyunk, annál többen és annál ismertebb emberek kötnek belénk. Akár csak a kommentekben vitatkozva, akár agresszív beszólásokkal, de a lényeg, hogy megmutassák, hogy ők okosabbak nálunk. És persze sokszor van olyan, amikor ez igaz is, hiszen a mi tudásunk bár meglehetősen széles körű, de a saját szakmánkon kívül sekélyes. De néha eléggé egyértelmű, hogy a kötözködés mögött ott a féltékenység, hogy miért nekünk van több tízezres követőtáborunk, és nem nekik. Ezzel együtt kell élni, de állandóan emlékeztetni kell magunkat (és egymást) arra, hogy ne vegyünk minden támadást személyesnek.

• Senki sem szereti a nála okosabbat. Ezzel a kijelentéssel már eleve nem leszek népszerű, és persze rögtön jönni fog az ellenvetés, hogy rengetegen csodálják az elismerten nagytudású embereket. De ez nem egészen stimmel. Az emberek nagy része olyanokért szeret rajongani, akik: 1. Azonos véleményen vannak velük, 2. Megfelelő tekintéllyel rendelkeznek. A tekintély itt lehet akadémiai rang, politikai hatalom, vagy egyszerűen ismertség. A lényeg az, hogy a rajongó jól érzi magát attól, hogy lám, egy ilyen “nagy ember” is azt gondolja, amit ő. Azt már jóval kevesebben szeretik, amikor ráébreszti őket valaki, hogy mi az amit nem, vagy nem jól tudnak. Ilyenkor az első reflex a védekezés, a másik kompetenciájának kétségbevonása (még akkor is, ha az illető a téma szakértője), és néha a kifejezetten agresszív reakció. Ha népszerűségre vágysz, szép lehetsz, de okos nem.

• Senkit nem lehet meggyőzni semmiről. Ez sajnos a mai közösségi média uralta, polarizált világ szomorú valósága. A vitának ugye a hagyományos célja az igazság keresése lenne. Senki nincs a teljes kép birtokában, mindenki csak a kirakós egy darabjával rendelkezik. A vita során az érvek és vélemények ütköztetése közelebb visz a valóság megismeréséhez. A vita résztvevőit ezért is hívják partnereknek, nem pedig ellenfeleknek. Manapság viszont a társadalmi vitákban szurkolótáborok csapnak össze, és nem az igazság, hanem a nyerés számít. Pedig egy normális világban ugyanolyan jó dolog elveszíteni egy vitát, mint megnyerni azt: az előbbi esetben tanultunk valamit, az utóbbiban tanítottunk. Ha azonban valaki vereségként éli meg, amikor nincs igaza, teljesen lehetetlen bármiről meggyőzni. Az persze mindig a vitapartner felelőssége is (itt oldalba böktem magamat), hogy az érveit soha ne személyeskedve, arrogánsan vezesse elő, de sajnos van akinél ez teljesen mindegy: győzni akarnak, minden áron.

• A Megafon nem ellenfél. Mármint az akarna lenni, de nem megy neki. Ez egy pozitív és reményt keltő tapasztalatunk, hogy hiába tolnak bele szó szerint milliárdokat az agyrohasztó propaganda-influencerek futtatásába, az eredményeik meglehetősen siralmasak. Na persze az elérésük hatalmas, hiszen az algoritmus nekik dolgozik. De még a legismertebbek sem rendelkeznek jelentősen több követővel, mint mi (nulla reklámköltéssel), és nagyon valószínű, hogy a egyes megafonosok olvasótábora egymással jelentős átfedésben van. Ez azt mutatja, hogy érdemes csinálni, amit csinálunk, és minél többen fognak bele, annál nagyobb hatása lehet, még ha ez egyelőre nem is nagyon látszik.

• Nem lehet leállni. Ez nem az a műfaj, ahol hosszabb szüneteket lehet tartani, vagy akár megállni a jelenlegi szinten, és kényelmesen elnyujtózni a babérokon. Mindig előre kell menni, mindig újat kitalálni, mindig fent kell tartani az érdeklődést. Ugyanakkor meg kell őrizni az önazonosságunkat és hitelességünket, ami bizony gyakran ütközik az előző követelménnyel, hiszen a közönség igényeinek kiszolgálása nagyon könnyen vezethet az elvek feladásához. Ez a veszély különösen akkor nő meg, amikor már pénzt is keres az ember az influenszerséggel. Viszont ezen a szinten már nem nagyon tudjuk teljesen ingyen csinálni, hiszen gyakorlatilag egy másodállásnyi időt és energiát kell beleraknunk. Továbbra is igyekszünk fenntartani az egyensúlyt, több-kevesebb sikerrel.

Nos, egyelőre ennyi jutott eszembe. Lehet rajta gondolkodni, kommentelni, vagy akár ignorálni, kinek hogy tetszik. Mi továbbra is csináljuk a Múzsát, úgy ahogyan tudjuk. Reméljük, újabb tíz év múlva is lesz miről elmélkedni…