Fánkzabáló repterek
levegőben döcögő távolsági buszok
Amerika egyik szerethető tulajdonsága, hogy mennyire nem gondolják túl a reptereket. Öt hét alatt körberepülve az USA-t, a reptér állandóságot jelentett. Állandó, kellemes, sallangmentes fapadosságot.
Nálunk van fapados reptér meg fullos reptér. A fullos reptéren a gyutifrí, a parfümbolttal és a viszkivel, amelyet valamelyik zseniális marketinges a világ gyutifrí-piájának pozícionált, így mindenütt kapható a húszéves Lochdrhwqrhwairlaigh (ejtsd: Lóparlag), amely ugyanúgy gabonából erjesztett, majd lepárolt szesz, mint a vodka, csak varázsolnak vele.
Az egyik fajta varázslás, amikor a Skóciában fellelhető rossz minőségű, ezért gyöngéden lószarszagú tőzeg füstjén megfüstölik kissé a malátát, ettől olyan lesz a fogyasztása, mintha egy frissen leégett lóistálló üszkös mestergerendáját nyalogatná az ember. A másik fajta varázslat, amikor valamilyen iható pia hordójában érlelik kissé. A viszkivallásúak utálni szokták az amerikaiviszki-fogyasztókat, akik azt az édeskés és gejl módon lágy lőrét isszák. Pfhejj. (egyébként én szeretem a viszkit. Kevés angostura likőrrel, cukorral és jéggel, ódivatú módon)
Ennek pl. a müncheni reptéren van külön boltja. Meg parfümök, kozmetikumok és bajor ínyencségek.
Az amerikai reptéren? Dunkin Donuts, McDonalds, és a helyi focicsapat merch boltja. Siess, mert indul a géped. És sok töltő, mert aki várakozik, úgyis a telefonját/tabletjét fogja birizgálni. (meg persze a szíájé ezeken keresztül tudja meg, hogy cukorral eszed a káposztás cvekedlit, amiért likvidálni fog. Teljes joggal.)
A repülőkön ugyanez a pragmatizmus, ott a wifi, használd, és hagyj békén minket a szórakoztatással.
Nyilván ízlés dolga, de ezek után leszállni Münchenben, ami egy óriási parfüméria, eléggé kultúrsokk volt. Jó ez is, például ha órákat kell várni az átszállásra. De a fapad/pragmatikus verzió jobban tetszett.
Mivel oda-vissza Newark volt az amerikai repterem, elkerültek az új repülőtípusok. Olyannyira, hogy odafelé egy United B767 öreg csataló volt a gépünk. Amelyet mellesleg szeretek, mert valahogy nehéz heringesdobozra székezni. Megcsíptem a kedvenc helyem (utolsó sor, ablaknál) és aludtam. Visszafelé pedig egy Lufthansansa A340, amelyik profitált abból, hogy az utóbbi hetekben (valószínűleg részben a felmelegedés miatt) különösen erős a jetstream és bő hat óra alatt elrepült Newarkból Münchenbe. Így viszont se Dreamliner, se A350 nem volt.
Volt viszont 737MAX. Lehet hogy a két nagy porszívó elrontja a gép súlypontját és számítógép nélkül leesik, viszont akkorát tol a gépen, hogy a full teleült Washington (Reagan) San Francisco járat szürreálisan rövid idő alatt a levegőben volt.
De ez is inkább a típus miatt volt érdekes. Buszozás az egész, mindenféle glamúr nélkül. B757, B737, A320, Embraer tök mindegy, az applikációval becsekkolsz, bemész, felszállsz, leszállsz és így tovább.
Washingtonban volt egy találkozóm egy podcast producerrel, aki a cége irodáját átalakította ilyen coworking-sharedworkspace izének, miután a cége nagy része alig van ott, ő maga minden második héten jár be dolgozni. Az Appalache hegység déli részén, Tennessee államban vett egy házat, elmondása szerint gyönyörű helyen.
Másfél óra kocsival a Knoxwille-i reptér, onnan másik másfél Washington “That’s an easy commute, Széöendéör”(igazából ez egy indiai pasas volt aki elsőre hibátlanul mondta a Sándort). Parfümöt és viszkit nem vesz, fánkot és kávét igen.
Ehhez képest érdekes időnként látni az amerikai vasút aranykorának emlékeit. A “Union Station” vagy “Central Station” nagyon sok városban valami közösségi célt szolgál, a philadelphiai viszont még aktív pályaudvar, impozáns, egykor tán még parfümöt is árultak benne. Most viszont Dunkin és Wendys üzemel benne, itt ettem meg a búcsú-Baconator menümet, bűnrózsaszín cukormentes fruit punch ízű limonádéval.
Cvekedli (kiejtve szigorúan cveKKKedli): bors plusz cukor, kristály, hogy ropogjon.
A káposztás cvekedli úgy finom, hogy rántott húst eszel helyette.