Hogy van mindig, kedves Magyarország?

Ezt a kérdést nálunk utoljára valahogy a háború előtt illett feltenni, és akkor is inkább csak polgári rétegekben. Ma onnan tudod, hogy egy barátod külföldön él, hogy mikor telefonon beszéltek, megkérdi hogy vagy. Itthon élő magyarok leszoktak erről. Ha valaki mégis megkérdi, illendő azzal válaszolni, hogy nem jól és vélt vagy valós gondjainkról pár szót ejteni.

Készítette: Rózsavölgyi Gyöngyi magyar fotográfus, fotóriporter. - Rózsavölgyi Gyöngyi magyar fotográfus, fotóriporter., CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=112560960

Azt válaszolni, hogy “kösz, tök jól vagyok, melóval-biznisszel minden rendben, asszonnyal is jól vagyunk, gyerekek egészségesek és jól tanulnak, most jöttünk meg egy alsó-középkategóriás mediterrán üdülőhelyről, ahol egy kellemes utószezoni hetet töltöttünk” kb. olyan illetlenség, mintha a kérdezőt elküldenénk az anyjába.

Ha egy magyar ilyet mond, akkor a többi magyar azt feltételezi róla, hogy vagy üres kérkedés minden szava, vagy el van adósodva, esetleg tudja hogy csalja a felesége, de a gyerekek miatt nem meri beadni a válást és suttyomban igaziférfis FB csoportokban kommentelget. De valami nem frankó, az biztos.

Ennyire rossz a magyaroknak?

Ennyire azért nem. Ha például arra jön be az ember dolgozni, hogy a kollégája mankóval jár, akkor megtudja, hogy az istencsapása focizni volt régi haverokkal, és rásérült a régi bokaszalag-problémára. Kész, vége, sohatöbbet, meghalok, hamvasszatok.

Ugyanerről az eseményről egy amerikai úgy számol be, hogy tegnap nagyon jó volt az öregfiúk-foci, nagyon jól érezte magát, tök jó volt ezekkel a kreténekkel újra találkozni, csavarta mint Beckham, táncolt mint Törő, röhögtek egy jót, mikor Józsika csinált egy Tokodyt, utána elmentek meccset nézni egy pubba, mindenki tolt egy burgert meg két pofa sört. Ja igen, most fáj a lába, majd elmúlik.

Az ország hogyléte éppen ezért leginkább irodalmi érzék és empátia kérdése. Utóbb egy-egy regényből, versből, dalból, filmből lehet megtudni, hogy akkoriban az ország hogy érezte magát. Fájt neki itt, panaszkodott arra, de úgy általában elvolt és valójában teljesen más zavarta, mint amit látványosan fájlalt.

Ki tudja, lehet ezért adott el Azahriah három stadionnyi jegyet, mert pont az és pont úgy fáj neki mint annak a több tízezer embernek, aki hajlandó fizetni a koncertjéért. Nem tudom. De a megfejtés általában ez szokott lenni.

A magyarok, tágabb értelemben az ország hogyléte azonban gyakorlati jelentőséggel is bír.

Éppen ezért nem árt tudni, hogy a magyarok hogy érzik magukat. Már persze ha valaki azt akarja, hogy a magyarok szavazzanak rá a választásokon. Ha nem akarja, akkor annyira nem érdekes.

Nade honnan tudjuk meg, hogy mégis hogy van az ország?

Ne a KSH bér- és inflációadataiból. De ne is a NAV nettó átlagbér adataiból, mert azzal annak a hülyének állítjuk be magunkat, aki szerint a magyarok annyi pénzből élnek, amennyit a NAV-nak bevallanak.

Az viszont már érdekesebb, hogy a kereskedelem volumene csökken, hogy negyedével kevesebb üzemanyag fogy. De ez se pont úgy, hiszen például az üzemanyagok tavaly még nyomott áron mentek.

Tehát önmagukban se a számok, se az általunk érezni vélt hangulat nem igazít el.

Pontosan azért nem, mert amikor halljuk, hogy mennyi az infláció vagy a kereskedelmi forgalom csökkenése, vagy hogy valami közepesen híres ember már két éve hidegburkoló Belgiumban, vagy hogy Szlovákia, Románia vagy tetszőleges más ország előttünk jár, akkor valójában nem a világról hallunk.

A világnak egy bizonyos percepciójáról hallunk, és azért halljuk, mert az a mi percepciónkhoz nagyon hasonló. Ez nem azt jelenti, hogy amit hallunk, az nem igaz. Simán lehet, hogy van olyan számítási metódus, amely alapján tényleg 9,9% az infláció, vagy Románia előttünk jár.

Egyszeri hírlapolvasó emberként ennyi elég is, csak ne felejtsük el, hogy ha ebben megnyugszunk, akkor tényleg nem vagyunk többek hírfogyasztónál, akinek a kedvenc “étele” a politikai hír, míg másoknak inkább a bulvárhírek, esetleg a sporthírek ízlenek. Ha akarjuk, nyugodtan nyilvánítsuk ki az erkölcsi fölényünket utóbbi két csoport felett, ez is a csomag része. Csak erkölcsi fölényünk, az nincs, pusztán másik echo chambert választottunk.

A “hogy van” kérdés a politika egyik legfontosabb kérdése.

Amikor a választótól megtudjuk, hogy mi bántja, mit gondol a tegnapról, a máról és a holnap kilátásairól, és amikor mindezt összevetjük azzal, hogy a számok tanúsága szerint valójában mi baja van, akkor megtettük a sikeres választási kampány első lépését.

Ezt csak úgy kitalálni nem lehet, még akkor se, ha egy-egy művész néha nagyon ráérez. Viszont a találgatásnál is nagyobb hiba a sajtóban megjelenő számokból, inflációs- és más adatokból következtetni rá. Jusson eszünkbe, hogy azokat a számokat valaki bedobja a közbeszédbe. Akkor, úgy és azért, hogy neki jó legyen.

Szép és jó dolog tehát az ostoba 9,9%-os inflációs adat kritikája. De érdekesebb nála a telex nagybevásárlós árösszehasonlító cikke. Kíváncsi vagyok, hogy hány magyar pártnak vannak évekre visszamenően, havi lebontású adatai, hasonló fogyasztói kosarakról. Illetve nem vagyok kíváncsi, mert tudom. Hányan tudnak embereket kiállítani egy-egy fizetési előtti utolsó héten a bolt elé, és megkérdezni az embereket, hogy min spóroltak. Meg leülni elbeszélgetni vállalkozókkal, hogy mi megy jól és mi nem. Ezt is tudom.

Szóval, ha majd jön egy párt és megkérdezi, hogy vagy és szerinted hogy van Magyarország, arra majd figyelj. Azzal érdemes lesz foglalkozni.

Amúgy köszönöm jól, csak a hátam ne fájna.