Látogatásom a Modern Művészetek Múzeumában

Amerikai látogatásom egyik kulturális fénypontja a new-yorki Modern Művészetek Múzeuma (MOMA) meglátogatása volt. Barátaim, akik már jártak ott, figyelmeztettek, hogy meg se próbáljam az egészet megnézni, mert túlterhelem majd magam. Na igen, vidám gyerekkori élményeim közé tartozik (igen, és kergettek a család Blüthner hangversenyzongorája körül is, amikor nem ettem meg a kaviárt) amikor tizenéves koromban a családdal nyomtunk pár egész napos múzeumot. Különösen az Uffizzi 195 tök egyforma szűzmáriaakisdeddel képe maradt meg élénken. Ja nem.

Mindenesetre van bizonyos kitartásom, ha múzeumnézésről van szó. Ugyanakkor bármilyen és bármennyire híres és drága múzeumból egy perc után kifordulok, ha nem nagyon jó a kiállítás. Vagy leülök egy sarokba olvasni, amíg a többiek megnézik.

Erre itt nem volt szükség. Két tárlat volt érdekes, az egyik az 1910-1940 közötti a másik az 1940-70 közötti. Az előbbiben egy csomó híres Manet, van Gogh, Picasso, Mondrian…tehát tömeg. Legendás emberszeretetem okán a másikkal kezdtem.

És milyen jól tettem.

Az a kurátor vagy kurátorok, akik ezt a kiállítást összerakták, annyira értenek a szakmájukhoz, hogy az külön letaglózza az embert. Pár éve olvastam valami zenei témájú újságban vagy honlapon hogy a streaming elterjedésével mennyire elveszett az album fogalma, mennyire nem kell ma már egy zenekarnak azzal foglalkozni, hogy a dalokat milyen sorrendben teszi fel egy lemezre. Ez van amikor senkit sem zavar. Kit érdekel, hogy a Hells Bells meg a Hard as a Rock között eltelt 15 év? Simán megvannak ugyanazon a “This is AC/DC” playlisten. Ugyanakkor viszont a Fal elég vicces lehet shuffle üzemmódban.

A kiállítás-streaming viszont vagy nincs még kitalálva, vagy még nem ért el hozzám, és ez jó. Ugyanis a MOMA 1940-1970 kiállításának ritmusa van. Méghozzá vizuális és művészettörténeti értelemben is.

Például a 405-ös teremben olyan festők művei vannak kiállítva, akik egész testükkel festve nyomták az expresszionizmust. Siraga Kazuó lábbal festett nagy képébe ezer dolgot bele lehet látni, nekem a háború utáni Japán kulturális útkeresését sikerült, a Meidzsi-korszak túltolt tradicionalizmusából, a míves ám tökegyforma nihonga-festményekből kiábrándulást és az elementáris vágyat valami új, kifejező és az addigiaktól markánsan eltérő dolog megalkotására.

Siraga alkot

Már beleélné magát az ember, amikor átlép a 406-os terembe és egy Pierre Soulage festmény jön szembe.

Ez a festmény is keres, de nem új utakat, azokat van Goghtól Picasson, Manet-n, Kandiskyn át Mondrianig kitaposták. Ez a festmény már jelentést keres, a fekete és a fehér viszonyát vizsgálja kontrasztként és egymást kiegészítőként. Mivel a festék diópác, a “fekete” önmagában sokféle színt mutat. A teremben direkt fényt kap, nem akartak a néző helyett fényjátékkal interpretálni.

De ez csak egy példa a százból, hogy valaki itt nagyon-nagyon ért a festményekhez, a művészettörténethez és ahhoz ahogy az ilyen műveket be kell fogadni. Nyilván kell hozzá az is, hogy az ember kedvelje az olyan festészetet, ahol a festő nem untatja a nézőt azzal, hogy tud rajzolni. Jó volt ide elmenni. Végül megnéztem a másik kiállítást is, az is jó, de emez jobb volt.

Aki arra jár és nem igényel a festmény jobb felső sarkába napocskát, esetleg Szűz Máriát a Kisdeddel, feltétlen nézze meg.