A (nem) váratlan pofon
Az EP-választások egyik legnagyobb vesztese Emmanuel Macron pártja volt, és rajta keresztül a liberális-centrista Renew Europe mozgalom. Ez az előzetes felmérésekből eléggé egyértelműen látszott, úgyhogy bár nagy csalódás volt, de nem meglepetés. Arra is számítani lehetett, hogy megerősödik Le Pen jobboldali populista RN (Rassemblement Nationale) pártja, de végül még a vártnál is jobban taroltak (akárcsak az Eric Zemmour féle mégszélsőségesebb jobboldal), míg a középpártok csúnyán leszerepeltek (kivéve a szocialistákat, akik csaknem megduplázták a képviselőik számát. Végül a szélsőjobboldal és a szélsőbaloldal (LFI) együtt több parlamenti helyet szereztek, mint az összes mainstream párt együttvéve, ami teljesen példátlan a Második Világháború óta.
Demokratikus harakiri?
A legnagyobb sokk viszont az eredmények nyilvánossá tétele után jött, amikor a francia elnök bejelentette a Nemzetgyűlés feloszlatását, és előrehozott parlamenti választások kiírását június 30-ra (második forduló július 7-én). Azzal indokolta ezt, hogy az EP-eredmények alapján a nép kinyilvánította a szándékát a változásra, és ebből le kell vonni a belpolitikai következtetéseket.
Az, hogy erre senki nem számított, nagyon eufemisztikus megfogalmazása a dolgoknak. Először is, Macronra semmilyen valódi politikai nyomás, pláne kényszer nem nehezedett, hogy ilyet lépjen. Ha nincs is kényelmes parlamenti többsége, a jobbközép Republikánusok támogatásával megvan a szükséges törvényhozási ereje. Elnöki mandátumából még 3 éve van hátra, és bár már nem indulhat újra, addig még bőven lenne tennivalója, nem utolsó sorban az ukrajnai háborúval és az Európai Unió reformjával kapcsolatban, de a francia belpolitikában is, ami parlamenti többség nélkül lehetetlen.
Igazából senki nem értette, miért ad az elnök egy ekkora ajándékot Le Pen-nek, akinek a pártja több, mint 50 éves fennállása óta még soha nem került ennyire közel a hatalomhoz. Mindezt közvetlenül a párizsi olimpiai játékok előtt (július 24 - augusztus 11), ami sok szempontból Macron tízéves elnökségének megkoronázása lehetett volna. Ehelyett esély van rá, hogy a hátralevő néhány év az ötödik Francia Köztársaság legsúlyosabb politikai kríziséről szól majd.
Miért?!
Nem meglepő módon sokakban felmerült a kérdés, hogy vajon Macronnak az agyára ment-e valami?
Az előrehozott választásokkal kapcsolatban az egyik leggyakrabban emlegetett metafora a “hazardírozás”, és az “orosz rulett”. Hogy az elnök valóban őrültséget követett-e el, azt majd csak az eredmények ismeretében lehet megállapítani, de arról el lehet gondolkodni, hogy milyen (racionális) megfontolások állnak a döntése mögött.
Először is az nem újdonság, hogy Emmanuel Macron impulzív politikus, aki szereti a látványos és meglepő húzásokat, és szívesen kockáztat a nagy nyereség reményében (ami aztán vagy bejön, vagy nem). Másrészt viszont meglehetősen racionális és pragmatikus is, eddig legalábbis nem volt rá jellemző, hogy konkrét cél nélkül csapott volna a lecsóba. A kérdés ezúttal az, hogy mi ez a cél, és mekkora esély van rá, hogy megéri mindent egy lapra feltenni miatta?
Csapda Le Pen-nek?
Először meg kell érteni, hogy a francia elnök a világ egyik legynagyobb hatalommal rendelkező államfője, akinek a jogkörei még az amerikai elnökénél is kiterjedtebbek. Gyakorlatilag egyedül határozza meg az ország külpolitikai irányvonalát, és képes parlamenti jóváhagyás nélkül is törvényeket hozni (ez konkrétan úgy működik, hogy ha a kormány az alkotmány 49.3-as paragrafusára hivatkozva terjeszt be egy törvényjavaslatot, azt a parlament csak sikeres bizalmatlansági indítvánnyal utasíthatja el).
Vagyis Le Pen és at RN számára a végső cél nem a parlamenti többség, hanem az elnökség, másként alapvetően nem tudják megvalósítani a radikálisabb politikai céljaikat. Ezt természetesen Macron is tudja, mint ahogyan azt is, hogy a jelenlegi trendek alapján Le Pen toronymagas esélyese lenne a 2027-es elnökválasztásnak (különösen, hogy egyelőre nem látszik, ki lehetne a kihívója Macron helyett a mainstream oldalról).
Ellenzékből könnyű!
Az RN népszerűségének az egyik kulcsa az örök ellenzéki szerep: vidáman ostorozhatják a kormány politikáját minden vonalon, anélkül, hogy reális alternatívát kellene bemutatniuk (populista lózungokon túl), illetve hogy hatalommal a kezükben meg kelljen mutatniuk, valójában mit tudnak. Amennyiben azonban parlamenti többséget szereznek, onnantól van három évük arra, hogy bizonyítsanak - vagy lejárassák magukat az elnökválasztás előtt.
A másik nagy veszély Le Pen számára az RN második legfontosabb politikusa, Jordan Bardella. A fiatal és karizmatikus Bardella évek óta a francia szélsőjobb legnagyobb sztárja (Eric Zemmour ismertségét nem tudta valódi politikai sikerekre váltani, és Marion Maréchal Le Pen sem hozta meg a pártja számára az igazi áttörést), és Marine Le Pen párton belüli legnagyobb riválisa. Egyáltalán nem irracionális azzal számolni, hogy minél közelebb kerül az RN a hatalomhoz, annál jobban kiéleződnek közöttük az ellentétek, különösen a 2027-es elnökjelöltséggel kapcsolatban.
Van még egy szempont is, amiről nem nagyon illik beszélni: az RN politikai céjai között van néhány olyan (különösen a bevándorlással és a muszlim-ellenességgel kapcsolatban) amelyekkel a francia társadalom nagy része többé-kevésbé egyetért - és ezt a mainstream pártok sem hagyhatják figyelmen kívül. A jobbpopulisták parlamenti többség birtokában esetleg meg tudnának hozni olyan intézkedéseket, amiket a liberálisok ideológiai alapon ugyan elleneznek, de nem biztos, hogy nagyon boldogtalanok lennének, ha valaki más vállalná értük a felelősséget…
Támadás baloldalról?
A szélsőjobboldal (lásd Orbánt, vagy épp Trumpot) egyik legidegesítőbb hazugsága, hogy a jobbközéptől a centristákon át a baloldalig mindenkit szélsőbalos komcsinak (valamint Soros-bérencek, vók hippinek, globalista elitnek, zsidónak ÉS antiszemitának, stb) bélyegeznek.
Franciaországban azonban a szélsőbal nem fikció, hanem a harmadik legnagyobb parlamenti párt (a Jean-Luc Mélenchon vezette LFI). Persze lehet vitatkozni rajta, hogy a francia újbaloldal mennyire esik kívül a mainstream-en, de tény, hogy a legtöbb kérdésben jóval radikálisabbak a hagyományos európai szociáldemokrata pártoknál.
Ráadásul egyes LFI politikusok rendszeresen tesznek olyan botrányos kijelentéseket, amelyek még Le Pen szájából is erősnek tűnnének - oroszbarát és NATO-ellenes, valamint antiszemitizmusba hajlóan Izrael-ellenes és a Hamasz iránt megértő kijelentéseket. Ez veszélybe sodorta a mérsékelt Szocialista Párttal valamint a Zöldekkel való 2022-es választási szövetségüket is (NUPES).
Ennek ellenére kapkodva bár, de a baloldali pártoknak sikerült ismét összehozni egy választási koalíciót Új Népfront néven, közvetlenül utalva a fasiszta pártok 1930-as évekbeli előretörését megállító “népfrontpolitikára”. Publikálták a programjukat is, ami bár markánsan balos, de úgy tűnik, nélkülözi az LFI legmegosztóbb szlogenjeit.
Meg is volt az első nagy sikerük a múlt szombati Tüntetés A Szélsőjobb Ellen formájában, ahol több százezer francia vonult fel szerte az országban, hogy az RN előretörése ellen tiltakozzon. Ez Macron szempontjából alapvetően jó hír, hiszen a populisták megerősödése mindenhol részben a munkásosztálybeli szavazók elpártolásának köszönhető a hagyományos baloldali pártoktól.
Összefoglalva: Macron valóban hatalmasat hazardírozik az előrehozott választással, és ezzel nem csak a saját politikai örökségét, hanem Franciaország (és rajta keresztül egész Európa) stabilitását kockáztatja. Viszont az is tény, hogy a szélsőjobb erősödése már egy jó ideje megállíthatatlannak tűnik, és úgy gondolhatta, jobb felkavarni az állóvizet, mint “béna kacsaként” várni a 2027-es elnökválasztást (és akkor Trump esetleges idei győzelmének veszélyeit még nem is említettük). Szóval ja, őrület, de van benne rendszer…
Előszöris nagyon köszönöm, ha egyáltalán eszedbe jut! A Múzsa sok szervezés és idegeskedés eredménye, munka mellett. Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm, ha a tetszésedet bármilyen formában kimutatod.
Három módja van:
Patreon. Itt bármilyen összeget küldhetsz. A Patreonra nem teszünk tartalmat, azért tartottuk meg, mert az a legismertebb felület.
Előfizetés a magyar Múzsára. A magyar nyelvű Múzsán nincs fizetős tartalom, legfeljebb pár Q&A lesz, ami csak előfizetőknek van. Minimál összege 8 dollár.
Előfizetés az angol nyelvű Múzsára. Ez egy jelenleg kicsit mellékvágányon levő projekt, amire a heti belpol videó mellett nincs energia. De lesz.
Francia választópolgárként azt tenném még hozzá, hogy (1) az RN relatíve alacsony, 51.49%-os EP választási részvétel mellett szerzett 31.4%-ot, amiben sok volt a protestszavazat. A kétfordulós nemzetgyűlési választásoknál az EP eredmény okozta "köztársasági felriadás" ("sursaut républicain") miatt várható magasabb részvétel mellett az RN nem biztos, hogy szám szerint sokkal több szavazatot kap, pláne nem a második fordulóban várható összezárásokkal (választókerületi megállapodásokkal és visszalépésekkel) szemben. Végeredményben nemhogy kormányzóképes többségre, de még koalícióképes kisebbségre sem biztos, hogy számíthat. (2) Ha meg mégis, akkor 3-5 év alatt vagy az olasz Meloni, illetve a flamand belga De Wever módjára betagozódik a mainstream jobboldalba, vagy pedig különutas politikával elszigetelődik, válságba kormányozza magát és az országot, majd diszkreditálódik. Lásd a Brexit utóélete és a Tory-k lassú agóniája.
Szívesen látnám Macront egy jövőbeli Európai Köztársaság elnöki posztján!