Mi következik az Ukrajnát támogató amerikai törvénycsomag után?

Az Amerikai Egyesült Államok szenátusa az éjjel elfogadta azt a törvénycsomagot, amely szombaton az alsóházon is átment. A szenátorok 79-18 arányban mondtak igent, három republikánus szenátor nem szavazott. Mi várható?

Legkésőbb azóta, hogy az alsóházban Mike Johnson bejelentette hogy lesz szavazás, alighanem komoly logisztikai előkészítés folyt. Eleve megvoltak a tervek arra, hogy mit kéne szállítani (Biden először tavaly nyáron kérte a törvényhozás felhatalmazását további segítségnyújtásra). Németországi és lengyelországi raktárakban van a továbbítandó hadfelszerelés egy része.

Valószínű tehát, hogy amit (magyar idő szerint szerdán késő este vagy csütörtök hajnalban) aláírja Biden a törvényt, órákon belül konkrét fegyverek érkeznek majd Ukrajnába.

Megnyerik majd ezek a fegyverek a háborút?

Nem. A háborút az ukránok abban az értelemben nem tudják megnyerni, még ezzel a támogatással sem, hogy átmasíroznak az orosz vonalakon és meg se állnak a 2014 előtti határokig. Viszont a tavalyi év első felében megszokott, havonta-háromhetente bejelentett párszáz millió dolláros csomagok vissza fognak térni.

Ezek arra mindenképp jók lesznek, hogy véget érjen a mostani állapot, ahol az ukrán parancsnokoknak dönteni kell, hogy a kevés lőszerrel, ami van, mit védenek meg és véget tudjon érni a folyamatosan előre haladó orosz daráló módszere.

A daráló ugyanis két okból működik:

az egyik a feláldozható emberi és anyagi készlet. Ha az ember követi a veszteségjelentéseket, akkor látja, hogy az oroszok naponta általában tucatnyi ősrégi BMP-1 harcjárművet veszítenek. Ezt a nyolcvanas években leváltotta a BMP-2. A BMP-1 és egyéb kortárs fegyverek bevetése azt jelzi, hogy a donyeck környéki frontokon az ukrán erőforrások lekötése zajlik. Ha közben 1-2 kilométert előre tudnak menni, annak örülnek, de nem ezért csinálják.

BMP-1 “nyuszibusz” az egykori keletnémet haderő színeiben

A másik ok a logisztika zavartalansága. Az elég nyilvánvaló, hogy relatíve akármilyen kevés áldozattal is lehet a halálra szánt börtöntöltelékekből, alkoholista söpredékből, frontra hajtott kisebbségiekből álló szedett-vedett haderő ellen védekezni, abszolút értékben a relatív alacsony számok is elviselhetetlenül magasak. Más szavakkal: Ukrajna hónapok óta vérrel helyettesíti a nyugati támogatást.

A HIMARS és az ATACMS visszatérése a frontra azt fogja jelenteni, hogy az ukránok újra képesek lesznek rendszeresen és pontosan támadni a front mögött ágyúlövésnél nagyobb, de még nem stratégiai távolságban (tehát kb. 20-50 km) levő logisztikai kiszolgáló pontokat. Ezek azok a pontok, ahol gyülekeznek támadás előtt, ahol kiosztják a lőszert, ahol kisebb igazításokat-javításokat lehet csinálni a technikán. A tavaly tavaszi-nyári ukrán sikerek és a frontok megbénulása annak is volt köszönhető, hogy a HIMARS-kampányt követően az oroszoknak ezek a pontokat hátra kellett vinni a HIMARS hatótávján kívülre, nagyon nehézkessé téve ezzel a front ellátását.

Tipikus “bavovna”. Az ukránok pontszerű támadásai után felszálló felhőket hasonlítják költőien a gyapothoz.

Mire elég a daráló megállításán kívül a támogatás?

Az azonban nem látszik, hogy a konkrét támogatásra fordítható 20-30 milliárd dollár ezen felül mire elég. Nyilván időközben az EU is elfogadott egy nagy csomagot, és az ukránok is kifejlesztettek stratégiai képességeket, a hátországi olajfinomítókat támadni képes drónok képében. Az ATACMS rakéták nagyobb száma azt jelentheti, hogy a front mögötti vezetési-logisztikai struktúrát hatékonyabban tudják támadni az ukránok.

Sok múlik azon, hogy konkrétan milyen fegyverkategóriák érkeznek, kiépülnek-e újabb képességek. Mikorra lesznek F-16-ok, azokra milyen fegyvert lehet majd tenni, hány órát lehet velük havonta repülni. Érkeznek-e újabb lövegek, további kazettás 155 mm-es lőszer és új gyártású lőszer. Érkezik-e az orosz Lancet öngyilkos drónhoz hasonló képesség? Meg tudják-e nyerni az elektronikai hadviselést?

A most megítélt összeg az eddigi “annyit adunk hogy ne veszítsenek, de annyit nem hogy nyerjenek” Biden-politika folytatását addig biztosan lehetővé teszi, ameddig Biden biztosan elnök. Az ennél nagyobb lépésekre viszont szerintem kevés, legalábbis ezen az időtávon. Óriási kérdés, hogy az elhatározott EU-s segítségből valójában mi lesz.

Az is kérdés, hogy az ukrán hírszerzésnek (és szövetségeseiknek) sikerül-e kitapintani valami olyan gyengeséget, mint amilyenek a HIMARS hatótávjában levő lőszerraktárak voltak.

És végül fő kérdés, hogy az oroszoknak mennyi “cérnája” van még. Rácz Andrással találkoztam a múlt héten egy rendezvényen, és ott beszélgettünk, szerinte akár másfél-két évig is tudják még a mostani, pénzért mozgósított söpredéket finanszírozni. Ebben tehát valamiféle változásnak kell történnie, mármint az oroszok számára a háborúnak meg kell drágulnia. Hogy mi lesz az a tényező, ami megdrágítja, vagy egyáltalán lesz-e ilyen tényező, az a mostani támogatási csomagból nem derül ki.

Hogy éli ezt túl Donald Trump?

A támogatási csomag az orosz külpolitika durva veresége. Ők nagyon szerették volna, hogy az amerikai támogatás az elnökválasztásig még ne tudjon folytatódni. Azonban a Republikánus Pártnak be kellett látnia, hogy ez nem járható út.

Előszöris a szenátusban a Mitch McConnell és Chuck Shumer vezetésével még januárban összehozott deal nyomást helyezett Trumpra és környezetére.

Másodszor mindenki (akinek van esze) felmérte, hogy egy orosz győzelem esetén Putyin úgy megerősödik, hogy a féken tartására százmilliárdokat kell majd fordítani, úgy hogy az iráni-izraeli és a tajvani probléma fennmarad. Továbbá egy cserben hagyott szövetséges, ráadásul fehér és keresztény szövetséges hatalmas arcvesztés lenne, amelyet nem lehetne Bidenre kenni, legalábbis nem azután hogy a republikánus törvényhozás megbénította.

Harmadszor: Trump politikai üzenete Ukrajnával kapcsolatban az, hogy ő egy nap alatt lezárja ezt a háborút. Az alkuhoz viszont alkupozíció kell, és az meg nem lesz neki, ha jövő januárban (választási győzelme esetén) kap egy kivéreztetett Ukrajnát.

Negyedszer: a támogatási csomag tele volt olyan dolgokkal, amelyekkel a republikánus szenátorok és képviselők is egyetértenek. Nem utolsó sorban a most megszavazott 95 milliárd dollár 70-80%-a Amerikában marad, ottani cégeknél. A nagyon drága kampányt finanszírozó cégek nem nagyon bocsátják meg a 60-70 milliárd dollár kiesését.

Személyes arcvesztés vs. kontrol a falkában

Trump ezeket a lehetőségeket felmérve a háttérbe húzódott és abbahagyta az Ukrajnával kapcsolatos üzengetést. Viszont olyan nincsen, hogy valaki megússza a republikánus pártban azt, hogy vele szembe mert menni.

A szenátusi republikánusok vezetője, Mitch McConnel politikai pályafutásának vége, rekord hosszú ott töltött idő után hamarosan már nem ő lesz a szenátusi republikánusok vezetője, és miután 2027 januárjában, 85 évesen lejár a mandátuma, igen nagy valószínűséggel nem indul újra. Mozdíthatatlan ember és olyan republikánus ikon, akibe Trump már komolyan nem fog beleszállni.

Mike Johnson már más eset.

Mi a különbség a szenátor és az alsóházi képviselő pozíciója között?

Ehhez először érdemes megnézni a szenátus és a képviselőház közötti különbséget. Szenátorból minden államban kettő van és mindkettőnek az egész állam a választókörzete”. Vagyis a szenátorválasztás egy “mini elnökválasztás” ahol a leendő szenátornak mérsékeltek és vadakat, falusiakat és városiakat egyaránt be kell terelnie a karámba a megválasztáshoz.

Ráadásul a mandátuma hat évre szól. Ráadásul a szenátus három “osztályra” oszlik, akiknek 2-2 évvel el van csúsztatva a választása, vagyis szenátusi választások kétévente vannak, de mindig csak a szenátorok 1/3 része választandó újra. Vagyis a szenátornak simán bene van, hogy a következő újraválasztása egy elnöki ciklus felénél levő “midterm” választás lesz, amikor az elnök épp rosszul fog állni az újraválasztásért.

A képviselőházban kétéves mandátumok vannak és kétévente mindenkinek lejár a mandátuma. Vagyis egy lendületben levő elnök könnyen megszerezheti az alsóházi többséget, ha az ő népszerűsége elég nagy ahhoz, hogy az “ő emberei” bejöjjenek vele a törvényhozásba.

A mostani káoszos amerikai politika egyik oka, hogy a 2022-es “midterm” választásokon sok stabil republikánus körzetben a “trumpista” jelölt indult - és kikapott. Ennek ellenére még mindig az az alap működése az amerikai politikának, hogy vannak republikánus és demokrata körzetek, így nagyon nagy jelentősége van minden ilyen körzetben az előválasztásnak.

A tét Trump kontrollja a republikánus párton

Az előválasztásokon - ahogy nálunk is - csak a nagyon elkötelezettek mennek el szavazni, és Trump hívei nagyon aktívak. Vagyis Trumpnak viszonylag kisebb a beleszólása abba, hogy kiből lesz szenátor, de hogy ki indulhat egyáltalán a stabil republikánus körzetekben, abba nagyon nagy a beleszólása.

Trump tehát arra készül, hogy egyrészt elnök lesz, másrészt pedig hogy az elnökválasztással egy időben bevisz magával egy csomó hűséges Trumpistát, olyanokat, mint a múltkori posztban megénekelt Marjorie Taylor Greene (MTG).

Vagyis Trumpnak statuálni kell.

Egyrészt meg kell mutatnia, hogy senki nem megy vele szembe, másrészt tudatosítania kell, hogy ő a legerősebb a republikánus pártban. Ennek pedig könnyen Mike Johnson lehet az egyik áldozata. MTG be fog adni egy indítványt, hogy Johnsont távolítsák el a vezetői székéből.

Johnson ennek a zsarolásnak nem engedett, egyrészt gerincességből, másrészt meg azért, mert ezzel húzással a választásokig ellehetetlenülne a kongresszus működése. Ez a demokratáknak akár mindegy is lenne, mert a választásokig a költségvetési kérdések rendezve vannak, és Biden külpolitikájának a finanszírozása is. A republikánusok viszont könnyen válhatnak nevetségessé, így a józanabb republikánusok valószínűleg nem fogják megszavazni. Ennek ellenére Trump ezt mindenképp megpróbálja.

Itt tartunk most, aztán majd meglátjuk mi lesz.