A Múzsán lefolytatott, gyakran igen érdekes és tanulságos politikai viták során sokszor kerülök szembe baloldali meggyőződésű emberekkel, akik ragaszkodnak hozzá, hogy a XX. századi államszocialista rendszerek aberrációk voltak, az eredeti marxi kommunista eszmék eltorzítása korrupt és gonosz vezetők által. Egyesek még azt is megtagadják, hogy a létrejött rendszereket “kommunistának” vagy “szocialistának” nevezzék, ehelyett az ebben a kontextusban teljesen értelmezhetetlen “államkapitalizmus” nevű fából vaskarika kifejezést használják (annak ellenére, hogy a lenini-sztálini rendszerek kimondottan és kimutathatóan a marxi elméletet próbálták a gyakorlatba átültetni, a legtöbbször erőszakos módszerekkel). Ami ezekből az érvelésekből hiányzik, az bármiféle indoklása annak, hogy a “helyesen” értelmezett és megvalósított kommunizmus mitől lenne más és jobb, mint az eddigi összes megvalósult szocialista kísérlet.
Természetesen a bizonyítás kényszere mindkét oldalról fennál, nevezetesen azt is meg kell indokolni, miért ne lehetne létrehozni egy valódi marxista alapokon nyugvó, demokratikus és igazságos szocialista-kommunista rendszert? Szerencsére ez már régen megtörtént, mégpedig az egyik legnagyobb és nemzetközileg legelismertebb magyar közgazdász, Kornai János munkásságának köszönhetően. A kádári gazdaság működését és ellentmondásait bemutató műve, az 1980-ban megjelent “A Hiány” részletesen és közérthetően bemutatja, hogy a kapitalista gazdaság fundamentumait, nevezetesen a magántulajdont és a versenyt kiiktató rendszer logikusan és szükségszerűen vezet olyan hatékonytalanságokhoz és belső ellentmondásokhoz, amelyek később a szocializmus bukását okozták.
Ezek az egészséges gazdaság működtetéséhez elengedhetetlenül szükéges elemek, ugyanis nélkülük nem funkcionálhat hatékonyan az erőforrások allokációja, az információk áramlása és az emberek motivációja. Márpedig ezek nélkül az egész gazdaság működése szuboptimális lesz. Marx ezekre a kérdésekre megpróbált válaszokat adni, nevezetesen az erőforrás-allokációra és információ-áramlásra a központi tervezést, a dolgozók motivációjára pedig a munka- és életkörülmények javítását és a szerinte mindenkiben meglévő “munka örömét”. Bár filozófiai szempontból ezek kétségkívül érdekes és megfontolandó felvetések, a gyakorlatban azonban nem igazán váltak be (a munka- és életkörülmények javításán kívül, amely kétségkívül a baloldal legnagyobb történelmi sikere).
Először is a gazdaság működése annyira komplex és bonyolult (hiszen több millió önállóan gondolkodó és cselekvő emberi lény interakcióiból áll össze), hogy egyszerűen nincs olyan okos tervező, aki (vagy akik, lásd annak idején a Tervhivatalt) képes lenne ezek átlátására és optimalizálására. Ami a “munka örömét” és a közösségi altruizmust illeti, ezek létező emberi tulajdonságok, de egyrészt távolról sem minden (szükséges) munka élvezetes és örömteli, másrészt a közösségi érdekek iránti elkötelezettség a legtöbb embernél leginkább családi és személyes ismeretségi szinten működik, ami a modern társadalom léptékeihez képest messze elégtelen. Ahogy annak idején mondták (suttogva, nehogy baj legyen belőle): “szép dolog a kommunizmus, kár, hogy nem embereknek találták ki!”. Elsősorban ez az önellentmondás (nem pedig a vezetők gonoszsága) okozta a tragédiát, hogy eddig minden kollektivista rendszer végső soron erőszakhoz és elnyomáshoz folyamodott az emberek kooperációjának kikényszerítése érdekében (amit egyébként maga Marx is elfogadhatónak talált, lásd a “proletárdiktatúra” fogalmát).
A kapitalista piacgazdaság ezeket a nagyon nehéz kérdéseket úgy oldja meg, hogy… nem próbálja megoldani. A klasszikus gazdaságelmélet abból indul ki, hogy a piac működése - a kereslet és a kínálat törvényei alapján - automatikusan biztosítja a rendelkezésre álló erőforrások optimális hatékonyságú felhasználását, hiszen egy bizonyos jószágért mindig az hajlandó a legtöbbet fizetni, akinek a leginkább szüksége van rá. Emellett a magántulajdon szentsége biztosítja azt, hogy egyrészt (elvileg) mindenkinek van lehetősége a saját élethelyzetének javítására, másrészt ezt kénytelen racionálisan és a mások érdekeinek figyelembe vételével tenni (hiszen nem veheti el mástól csak úgy, amire szüksége van).
Kornai két fő meglátása a következő volt: egyrészt a szocialista tervgazdaságban nem érvényesülhetett a piaci verseny és a szabadon mozgó árak hatása a dinamikus kereslet-kínálati egyensúly kialakításában. Ez azt jelentette, hogy igen gyakran nem abból és nem annyit termeltek a vállalatok, amire szükség lett volna. Ezáltal bizonyos cikkekből mindig hiány volt, ami láncreakcióként végigfutott az egész termelési és fogyasztási láncon, különböző informális és átláthatatlan tranzakciókba kényszerítve a gazdasági szereplőket (lásd a híres “pult alól” vásárlás gyakorlatát). A másik fő problémája az állami tulajdonú vállalatoknak az úgynevezett puha költségvetési korlát. Ez azt jelenti, hogy ellentétben a magántőkével, ahol a beruházásokat keményen és egyértelműen korlátozzák a rendelkezésre álló erőforrások (amelyek elosztása ugye piaci alapon és verseny mellett történik), az állam politikai megfontolásokból szinte korlátlan finanszírozást képes biztosítani, függetlenül attól, hogy az adott beruházás esetleg nem elég hatékony, és az odaáramló erőforrásoknak máshol jobb helye lenne.
Ennek eredményeként az állami vállalatok sikere sokkal inkább a jó politikai kapcsolatokon és a tervezők kénye-kedvének való megfelelésen múlik, mint a gazdasági ráción és a fogyasztók igényeinek kielégítésén. Ez pedig többek között elfojtja az innovációt is, hiszen semmi sem motiválja sem a vállalatot, sem az egyes dolgozókat arra, hogy az elvárt és kikényszerített minimumnál többet nyújtsanak, illetve hogy az erőforrásokat takarékosan és hatékonyan használják fel (nem véletlenül volt a szocializmusban annyira általános a “lógás” és a “kapun belüli munkanélküliség”). Ezek a hatások pedig nemzetgazdasági szinten összeadódnak, egy versenyképtelen és a kapitalista rendszerekhez képest egyre inkább lemaradó országot eredményezve, ami pedig a hidegháború kimenetelének legfőbb oka volt. Ezért mondjuk azt, hogy bár a kapitalizmus rengeteg saját problémával rendelkezik és messze nem az emberi társadalmi fejlődés “végső” formája, a neomarxista törekvés a kommunizmus rehabilitációjára és újracsomagolására NEM lehet a modern világ problémáinak megoldása.
A cikk arról szól, hogy miért szükségszerű a kommunizmus bukása. E tekintetben nem is látok vitatnivalót. Az érvelés során azonban rendre a kapitalizmushoz térünk vissza, de nem tesszük fel azt a kérdést, hogy vajon min bukhat meg a kapitalizmus.
Működik-e a kapitalizmus egy lényegében növekedés nélküli világban? A növekedés nélküliséget kétféleképpen is nézhetjük:
- a gazdasági növekedés erősen korrelál a népesség növekedésével, ami a fejlett országokban igencsak akadozik
- a természet erőforrások (klíma tekintetében, maga a természet) szűkössége a növekedés korlátja.
Az externáliák internalizálása egy szép és egyszerűnek tűnő gondolat, de egy ponton eljutunk oda, hogy az internalizált költségek megölik a fejlődést, de még akár az aktuális életszínvonal fenntartását is.
Visszatérve a cikkhez, sokan a kommunizmus kritikáját nem ismerve, a kapitalizmus kritikájaként, a fenntarthatóságra adott válaszként tekintenek a kommunizmusra (szerintem helytelenül). Annyiban mindenképpen igazuk van, hogy a kapitalizmus kritikája egy nagyon időszerű kérdés.
Örömmel olvasnék erről a témáról, ha van hozzáfűznivalótok.
Amellett, hogy nekem is herótom van a Starbucks-kommunistákból és pragmatikus alapon élet- és működőképesebbnek tartom a piacgazdasági megközelítést, de.
"egy bizonyos jószágért mindig az hajlandó a legtöbbet fizetni, akinek a leginkább szüksége van rá" - Attól, hogy valamelyik aktornak több elkölthető pénze van, nem jelenti azt, hogy az az adott jószágra leginkább neki van szüksége.
"(elvileg) mindenkinek van lehetősége a saját élethelyzetének javítására"
Azt az elvileget nem kéne zárójelbe tenni. Egy csomó esetben az egyéni aktornak nincs meg a döntési szabadsága ill. az alapvető készségei, hogy saját szerencséje kovácsa lehessen. Az élethez szerencse is kell. A balos megközelítés abban különbözik, hogy szeretne azokra fókuszálni, akik a szerencse kiosztásakor hátul álltak a sorban. Hogy meg lehet-e ill. kell-e mindenkit menteni a szerencsétlenségtől ill. hogy hol válik el a balszerencse az önsorsrontástól, hol indokolt szociális-szolidaritási alapon beavatkozni mondjuk az államnak, azok remek kérdések.
"kénytelen racionálisan és a mások érdekeinek figyelembe vételével tenni"
Mármint az egységsugarú állampolgár. De a politikai-gazdasági-hatalmi koncentráció ezt is felülírhatja: akinek sok pénze van az lehet hülye ill. sokkal inkább átgázolhat mások érdekein, pl. mert külön jogi osztály foglalkozik a védelmével.
Musk Twitter körül bemutatott ámokfutása pl. egész jó példa. Racionális döntés volt megvenni és szétcseszni a Twittert? Minimum kérdéses, de inkább nem. Szüksége volt erre Musknak valami jól felfogott gazdasági érdekből? Szerintem nem, max. az egójának. Sikerült ezzel egy csomó kárt okoznia? Igen. Van olyan visszatartó erő vagy utólagos moderáló erő, ami ezt a fajta hülyeséget moderálni tudná? Ha van is, akkor az igen lassan és esetlegesen fejti ki a hatását. Musk még évekig, ha nem évtizedekig folytathatja az ámokfutását. Egy nagy gazdasági súlyú entitást nagyon lassan ér utol a sorsa az elhibázott (gyakran központilag terveztett) hülye döntései miatt. Ez nem csak a kommunista (vagy egyéb totalitárius) államra igaz, hanem a nagy hatalom és pénz felett diszponáló aktorokra is, így pl. nagy cégbirodalmak és azok vezetői/tulajdonosai. Na az ilyenekre meg valamiért a "kapitalista" érvelőknek szokott inkább vakfoltja lenni. (Az mondjuk tény, hogy pl. Musk nem küldött milliókat a Gulágra.)
Mindezekkel együtt a piaci megoldások nagy általánosságban még mindig működőképesebbek és előremutatóbbak, mint a fullba nyomott kollektivista szemlélet.