Miért nem működHET a kommunista gazdaság?

(még a legjobb szándékkal sem)

A Múzsán lefolytatott, gyakran igen érdekes és tanulságos politikai viták során sokszor kerülök szembe baloldali meggyőződésű emberekkel, akik ragaszkodnak hozzá, hogy a XX. századi államszocialista rendszerek aberrációk voltak, az eredeti marxi kommunista eszmék eltorzítása korrupt és gonosz vezetők által. Egyesek még azt is megtagadják, hogy a létrejött rendszereket “kommunistának” vagy “szocialistának” nevezzék, ehelyett az ebben a kontextusban teljesen értelmezhetetlen “államkapitalizmus” nevű fából vaskarika kifejezést használják (annak ellenére, hogy a lenini-sztálini rendszerek kimondottan és kimutathatóan a marxi elméletet próbálták a gyakorlatba átültetni, a legtöbbször erőszakos módszerekkel). Ami ezekből az érvelésekből hiányzik, az bármiféle indoklása annak, hogy a “helyesen” értelmezett és megvalósított kommunizmus mitől lenne más és jobb, mint az eddigi összes megvalósult szocialista kísérlet.

Természetesen a bizonyítás kényszere mindkét oldalról fennál, nevezetesen azt is meg kell indokolni, miért ne lehetne létrehozni egy valódi marxista alapokon nyugvó, demokratikus és igazságos szocialista-kommunista rendszert? Szerencsére ez már régen megtörtént, mégpedig az egyik legnagyobb és nemzetközileg legelismertebb magyar közgazdász, Kornai János munkásságának köszönhetően. A kádári gazdaság működését és ellentmondásait bemutató műve, az 1980-ban megjelent “A Hiány” részletesen és közérthetően bemutatja, hogy a kapitalista gazdaság fundamentumait, nevezetesen a magántulajdont és a versenyt kiiktató rendszer logikusan és szükségszerűen vezet olyan hatékonytalanságokhoz és belső ellentmondásokhoz, amelyek később a szocializmus bukását okozták.

Ezek az egészséges gazdaság működtetéséhez elengedhetetlenül szükéges elemek, ugyanis nélkülük nem funkcionálhat hatékonyan az erőforrások allokációja, az információk áramlása és az emberek motivációja. Márpedig ezek nélkül az egész gazdaság működése szuboptimális lesz. Marx ezekre a kérdésekre megpróbált válaszokat adni, nevezetesen az erőforrás-allokációra és információ-áramlásra a központi tervezést, a dolgozók motivációjára pedig a munka- és életkörülmények javítását és a szerinte mindenkiben meglévő “munka örömét”. Bár filozófiai szempontból ezek kétségkívül érdekes és megfontolandó felvetések, a gyakorlatban azonban nem igazán váltak be (a munka- és életkörülmények javításán kívül, amely kétségkívül a baloldal legnagyobb történelmi sikere).

Először is a gazdaság működése annyira komplex és bonyolult (hiszen több millió önállóan gondolkodó és cselekvő emberi lény interakcióiból áll össze), hogy egyszerűen nincs olyan okos tervező, aki (vagy akik, lásd annak idején a Tervhivatalt) képes lenne ezek átlátására és optimalizálására. Ami a “munka örömét” és a közösségi altruizmust illeti, ezek létező emberi tulajdonságok, de egyrészt távolról sem minden (szükséges) munka élvezetes és örömteli, másrészt a közösségi érdekek iránti elkötelezettség a legtöbb embernél leginkább családi és személyes ismeretségi szinten működik, ami a modern társadalom léptékeihez képest messze elégtelen. Ahogy annak idején mondták (suttogva, nehogy baj legyen belőle): “szép dolog a kommunizmus, kár, hogy nem embereknek találták ki!”. Elsősorban ez az önellentmondás (nem pedig a vezetők gonoszsága) okozta a tragédiát, hogy eddig minden kollektivista rendszer végső soron erőszakhoz és elnyomáshoz folyamodott az emberek kooperációjának kikényszerítése érdekében (amit egyébként maga Marx is elfogadhatónak talált, lásd a “proletárdiktatúra” fogalmát).

A kapitalista piacgazdaság ezeket a nagyon nehéz kérdéseket úgy oldja meg, hogy… nem próbálja megoldani. A klasszikus gazdaságelmélet abból indul ki, hogy a piac működése - a kereslet és a kínálat törvényei alapján - automatikusan biztosítja a rendelkezésre álló erőforrások optimális hatékonyságú felhasználását, hiszen egy bizonyos jószágért mindig az hajlandó a legtöbbet fizetni, akinek a leginkább szüksége van rá. Emellett a magántulajdon szentsége biztosítja azt, hogy egyrészt (elvileg) mindenkinek van lehetősége a saját élethelyzetének javítására, másrészt ezt kénytelen racionálisan és a mások érdekeinek figyelembe vételével tenni (hiszen nem veheti el mástól csak úgy, amire szüksége van).

Kornai két fő meglátása a következő volt: egyrészt a szocialista tervgazdaságban nem érvényesülhetett a piaci verseny és a szabadon mozgó árak hatása a dinamikus kereslet-kínálati egyensúly kialakításában. Ez azt jelentette, hogy igen gyakran nem abból és nem annyit termeltek a vállalatok, amire szükség lett volna. Ezáltal bizonyos cikkekből mindig hiány volt, ami láncreakcióként végigfutott az egész termelési és fogyasztási láncon, különböző informális és átláthatatlan tranzakciókba kényszerítve a gazdasági szereplőket (lásd a híres “pult alól” vásárlás gyakorlatát). A másik fő problémája az állami tulajdonú vállalatoknak az úgynevezett puha költségvetési korlát. Ez azt jelenti, hogy ellentétben a magántőkével, ahol a beruházásokat keményen és egyértelműen korlátozzák a rendelkezésre álló erőforrások (amelyek elosztása ugye piaci alapon és verseny mellett történik), az állam politikai megfontolásokból szinte korlátlan finanszírozást képes biztosítani, függetlenül attól, hogy az adott beruházás esetleg nem elég hatékony, és az odaáramló erőforrásoknak máshol jobb helye lenne.

Ennek eredményeként az állami vállalatok sikere sokkal inkább a jó politikai kapcsolatokon és a tervezők kénye-kedvének való megfelelésen múlik, mint a gazdasági ráción és a fogyasztók igényeinek kielégítésén. Ez pedig többek között elfojtja az innovációt is, hiszen semmi sem motiválja sem a vállalatot, sem az egyes dolgozókat arra, hogy az elvárt és kikényszerített minimumnál többet nyújtsanak, illetve hogy az erőforrásokat takarékosan és hatékonyan használják fel (nem véletlenül volt a szocializmusban annyira általános a “lógás” és a “kapun belüli munkanélküliség”). Ezek a hatások pedig nemzetgazdasági szinten összeadódnak, egy versenyképtelen és a kapitalista rendszerekhez képest egyre inkább lemaradó országot eredményezve, ami pedig a hidegháború kimenetelének legfőbb oka volt. Ezért mondjuk azt, hogy bár a kapitalizmus rengeteg saját problémával rendelkezik és messze nem az emberi társadalmi fejlődés “végső” formája, a neomarxista törekvés a kommunizmus rehabilitációjára és újracsomagolására NEM lehet a modern világ problémáinak megoldása.