A francia parlamenti választások második fordulója már lassan két hónapja lezajlott, a baloldali Új Népfront (NFP) koalíció győzelmével. Ehhez képest az új kormány nem hogy még mindig nem állt fel, egyelőre azt sem lehet tudni, ki lesz a miniszterelnök, sem pedig azt, meddig fog még tartani a huzavona Macron elnök és a törvényhozás frakciói között. A külső szemlélőnek (plusz a franciák nagy részének) nem könnyű megérteni, mi folyik itt valójában, és Macron miért nem tesz eleget alkotmányos kötelességének, és nevezi ki az új kormányt. Ezt fogjuk most egy kicsit körüljárni.
Először is a fenti ábrán látszik, hogy az NFP csak relatív többséget ért el, és a macronista Ensemble plusz a jobbközép Republikánusok összességében több képviselővel rendelkeznek, míg a Le Pen-féle RN rendkívül erős harmadik erő. Ráadásul a baloldali koalíció legerősebb pártja, a Mélenchon-féle radikális LFI csak 71 mandátummal rendelkezik az NFP 194 helyéből, míg a többi a jóval mérsékeltebb Szocialistáké és Zöldeké. A parlamenti patkó tehát erősen széttöredezett, ami lehetetlenné teszi, hogy bármelyik frakció rákényszerítse az akaratát a többire. Ebben a helyzetben normális esetben kompromisszumos megoldásra, és koalíciós kormányra lenne szükség, azonban a jelenlegi francia belpolitikai helyzetben ez szinte lehetetlen. Ennek oka elsősorban két ember: Jean-Luc Mélenchon és maga Emmanuel Macron. Az egyértelmű, hogy Le Pennel senki nem akar összebútorozni (egy kisebb republikánus frakciótól eltekintve), tehát a logikus felállás egy balközép koalíció lenne, csakhogy Mélenchon erre nem hajlandó.
Macron népszerűtlenségét és a Szocialista Párt gyengeségét meglovagolva ugyanis az LFI ragaszkodik hozzá, hogy az új kormány még véletlenül se működjön együtt az elnökkel, hanem gyakorlatilag belső ellenzékként működjön. Ezt jelezte már a hosszú huzavona is, amikor az Új Népfront a választások után hetekig képtelen volt megnevezni a miniszterelnök-jelöltjét, mert az LFI megvétózta a szocik és a zöldek minden javaslatát, mondván nem fogadnak el olyasvalakit, aki túlságosan “Macron-kompatibilis”, míg a szocialisták eleve elutasították az LFI tagjait, arra hivatkozva, hogy képtelenség lenne egy radikális jelölttel megszerezni a parlamenti többség támogatását. Végül nagy nehezen megegyeztek a 37 éves Lucie Castets jelöltségében, aki viszont egy politikai nulla, és hiába a Szocialista Párt tagja, a legtöbbek szemében Mélenchon bábja lenne. Ennek folyományaként nem csak Le Pen, de az egész jobbközép is (beleértve Macron pártját) bejelentette, hogy nem hajlandó bizalmat szavazni egy általa vezetett kormánynak. Erre Macron - aki már azzal feldühítette a választásokon győztes baloldalt, hogy az olimpiai játékok utánra halasztotta az új kormány kinevezését - elutasította, hogy kormányalakítási megbízást adjon Castets-nek, mondván úgyis csak azonnal megbukna.
Jelenleg ott tartunk, hogy - ezúttal a paralimpiai játékokra hivatkozva - Macron ismét elodázta a döntést, és új egyeztetésekre szólította fel a parlamenti pártok képviselőit. A baloldal dühöng és alkotmányos puccsról beszél, az RN mossa a kezeit, és mind őket, mind az elnököt inkompetenciával és hazafiatlansággal vádolja, Macron pedig államelnökként a rend és a stabilitás képviselőjeként próbál mutatkozni - miközben lassan valós a veszély, hogy a személyes népszerűtlensége az egész francia demokráciát destabilizálhatja. Ráadásul a rendkívül centralizált francia állami berendezkedés lehetetlenné teszi, hogy olasz vagy belga mintára hosszabb ideig hivatalos kormány nélkül működjön az adminisztráció. Új választásokat meg egyrészt egyelőre nem lehet kiírni, másrészt meg egy ilyen lépés kizárólag az RN-nek kedvezne. Szóval igazi patthelyzet van, amiből egyelőre nem látszik kiút. Forró ősz várható.
A nyugati országokat elviszi az apparátus. A konkrét kormány inkább dísznek van. Végül is erről szól a mélyállam, ami nem összeesküvéselmélet, hanem szakértői kormányzás, amit nem a kormány, hanem az államapparátus visz. Ez a szakértelem nem hívja magát politikainak, sőt antipolitikai, mégis innen nézve azért inkább (neo)liberális jellegű.
A demokrácia-autokrácia vitáink kb. erről szólnak. Ma nyugaton nem illik politikusnak politikai (azaz ideológiai, értékalapú) döntést hoznia. Hagynia illik a szakértőket dolgozni. Amikor egy politikus annyi döntést, hatalmat vindikál magának, politikai-ideológiai alapon, mint anno kb. Roosevelt, autokratának nevezik (őt is nevezték zsarnoknak, érdekes csavarral a konzervatívok nevezték)