Miről van értelme írni kívülállóként az izraeli helyzetről?

Néhány csapda, amibe szokás belesétálni

Szinte szándékosan se lehet lemaradni arról, hogy a Hamasz és szövetségesei valamint Izrael között propagandaháború is zajlik. Az arab-izraeli konfliktus történetében ez nem újdonság, amióta Izrael van, azóta érkezik hír mindkét oldal igaz vagy kitalált rémtetteiről. Izrael és a palesztinok is jól képzett szakemberekkel rendelkeznek a területeken, akik nemcsak az egyes események rögzítésében járatosak, hanem abban is, hogy hogyan és mikor kell azokat közzétenni a lehető legnagyobb hatás elérése érdekében. 

Ez a médiaháború, ha lehet még talán az igazi háborúnál is nagyobb károkat okoz, bár szögezzük le, hogy az emberi életnél semmi sem drágább. Azonban érdemes sorra venni a károkat, amelyeket a médiaháború okoz.

Érintettek és drukkerek

Az egyik, hogy sokan “szimpatikus” oldalt választanak és aztán drukker-pszichológiával állnak hozzá a dolgokhoz. Ezt teljesen megértem akkor ha valaki zsidó vagy palesztin, vagy barátai, rokonai élnek az érintett területen. A baráti körömben vannak olyanok, akik kint élő ismerősöket próbáltak egy hétig elérni telefonon, mire nagy nehezen meglettek és szerencsére kiderült hogy - a totális sokkon kívül - semmi bajuk. El bírom képzelni, hogy milyen érzés lehet, amikor egy hét után nem ez derül ki. Meg olyan is van, akinek a nagyapját a mai Tel-Aviv környékéről zavarta el az Irgun és hát azóta se nagyon szimpatizál Izraellel. 

Az egykori brit mandátumterület felosztási terve. Kudarcra volt ítélve, már 1947-ben is.

Ez tehát számomra teljesen érthető dolog és nem is tudom bárkinek, aki ebben a cipőben jár, felróni az érzelmi viszonyulását. 

Van azonban ezzel két alprobléma: olyanok is, akik mondjuk az orosz-ukrán háború kapcsán vidáman egyrészt-másrészteznek, a palesztin-izraeli háború kapcsán megingathatlanul oldalt választanak, anélkül, hogy bármi közük volna akár a palesztinok, akár izraeliek ügyéhez. Egyszerűen választott egy csapatot, és drukkol neki, ami tök oké, ameddig a zöld és a lila focicsapat vetélkedéséről van szó, nem pedig arról, hogy egy mindenre elszánt terrorszervezet és a világ egyik legjobban felszerelt és kiképzett hadserege feszül egymásnak.

A másik alprobléma, hogy kéne valami értelmiségi attitűdöt mutatni. Aminek nyilván része a moralizálás, a borzasztó híreken berzenkedés…csak éppen ez az, ahol eltalál minket a propagandaháború bombája. Én nem azt mondom, hogy nem kell felháborodni azon, hogy a Hamasz módszeresen csecsemőket mészárol le, mert fel kell, dögöljön meg, de lehetőleg kínhalállal, aki erre parancsot adott és aki végrehajtotta. Nem azt mondom, hogy nem kell rámutatni, hogy egy lakónegyed bombázása akkor is háborús bűncselekmény, ha valami különösen gonosz Hamasz-parancsnok bujkál ott. Rá kell.

Csak közben - nemcsak nekünk magyaroknak, hanem a világon mindenkinek - tudni kellene azt mondani, hogy rendben, akkor ezt most be kéne fejezni, és értelmesen beszélni egymással. 

A képmutató békepártiság

És itt jön a propagandaháború harmadik szereplője, Oroszország. Mert honnan halljuk ezt a tárgyalni kéne maszlagot? Moszkvából (és Pekingből). Igen, tárgyalni kéne, csak nem úgy hogy Lavrov a támadás előtt egy fél évvel még vidáman egyeztet a Hamasszal, meg egy kis pénzecske is megy, hogy lehetőleg pont akkor robbanjon ki ez az egész, amikor az orosz tüzérség ellőtte az összes lőszerét, és szégyenszemre Észak-Koreából kell venni, és hat-nyolcezer kilométert kell vonatoztatni a frontra. 

Ennek ellenére az egyetlen helyes értelmiségi hozzáállásnak azt tartom, ha egy ponton ki tudunk lépni a “morális kötelességünk elítélni” körből és azt tudjuk mondani, hogy oké, morálisan el van ítélve, de mi a következő lépés?

A belepofázás csapdája

Ekkor lépünk ennek a nagy mocsárnak a következő ingatag zsombékjára, a “ne pofázz bele” feliratúra. Pont az ukrajnai eseményekre volt jellemző kb. két hónapja, hogy egy sor ukrán értelmiségi, szakértő és katona fakadt ki, hogy plíz-plíz a művelt nyugat ne találja már ki, hogy nekik mit kell csinálni, ők csórók és megtámadottak, nem pedig hülyék. 

Hasonlóan könnyű beleszaladni abba, hogy a gázai lakosságnak azt mondjuk, hogy menjenek ide, menjenek oda, költsék a segélyt rakéta helyett iskolára, meg hasonlókra. Egészen biztos vagyok benne, hogy van sok olyan értelmes palesztin, aki ezen a ponton néz vissza rád, és mondja azt: no shit Sherlock, tényleg? Aztán magyarázd már el báttya, hogy mégis mit kezdjek én itt, mint európai értelemben vett palesztin azzal az aprósággal, hogy akire itt alapozni lehetne, az rég lelépett és fogorvos Dániában, maradt kétmillió ember itt, aki vagy nem tudott időben elmenni, vagy nem akart mert be van neki akadva, hogy ott szeretne élni, ahol a dédapja is élt, és küzdök a praktikusan végtelen költségvetésű iráni propagandával, miközben a testvérei arab országok csak addig lelkesek amíg fröcsögve zsidózni kell, iskolát már nem építenek.

De ugyanilyen könnyű beleszaladni abba is, hogy feltesszük az “Önmérsékletre intjük Izraelt” kislemezt. A dal kedvelőinek figyelmébe ajánlom, hogy amikor nálunk valami barom halálra éheztet kéttucatnyi kutyát, akkor oda felháborodott fekete pólós férfiak szoktak kimenni, és a rendőrségnek rendszerint ki kell menteni onnan az állatkínzót a lincshangulat elől, pedig ezek a fekete pólós fiúk amúgy rendes emberek és valójában nem akarják az embert meglincselni. Akkor most helyettesítsünk be a tanyasi udvaron lézengő kutyák helyébe embereket. Mondjuk egy komplett óvodát, szuper aranyos kis gyerekekkel. Ugye. A tökénél fogva akasztanánk fel aki megölte őket? A tökénél fogva akasztanánk fel. Igazából Izrael még viszonylag higgadtan reagál, már ha a hivatalos izraeli reakciókat nézzük, a fanatikus telepesek más káposzta. 

De az ilyen érzelmi típusú reakcióktól függetlenül is, nyugodtan magunk elé képzelhetünk egy higgadt, deres halántékú, West Pointon végzett izraeli vezérkari ezredest, aki fog egy körzőt meg vonalzót, és megmutatja nekünk, hogy az “önmérséklettel” az a gond, hogy vannak bizonyos területek, amelyek az “önmérséklet” gyakorlása esetén egész egyszerűen élhetetlenek, mert egy zsák műtrágyából meg egy használt traktor-fékhengerből elkészíthető eszközzel simán oda lehet lőni Gázából vagy más palesztin-lakta településről. Illetve nyilván felteszi azt a kérdést is, hogy mégis milyen önmérsékletre gondolt a kérdező egy kifejezetten polgári lakosság lemészárlására irányuló hadművelettel szemben. 

Nagyon nehéz tehát megtalálni azt, amit erről az egészről egyáltalán érdemes elmondani. Mert annak nincs sok értelme, hogy az ember hol egy palesztin, hol egy izraeli támadást/védekezést/robbantást osszon meg, mert ez csak szörnyülködés, amivel nem mondunk semmit. 

És ez a másik probléma a propagandaháborúval: nem visz a megoldás felé.

A helyzet az, hogy még Izraelből szokott néha kiszűrődni valamiféle józan hang, hogy valamiféle közös önmérsékleten alapuló megoldás nem lenne rossz. Csak aztán Bibi vesztésre áll az épp aktuális választásokon és elkezd szemet hunyni a telepesek terjeszkedése fölött vagy összeáll olyan szélsőségesekkel, akiket a világ legtöbb országában egyszerűen betiltanának. De a másik oldalról meg azzal kell szembenézni, hogy antiszemita alapon ellenzik Izraelt. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy a Fatah statútumából kikerüljön Izrael megsemmisítése mint cél, és azzal a lendülettel ki is szorultak Gázából, és jött helyettük a továbbra is teljes megsemmisítést hirdető Hamasz. 

Velük visszaugrottunk a kilencvenes évekbe. Akkor tartott ott a dolog, hogy mindenki, minden szögből próbált katonai vereséget mérni Izraelre, és senkinek, semmilyen szögből nem sikerült. A szovjet támogatás megszűnt, így mindenki, akinek országot kellett kormányozni, nem pedig terrorszervezetet, belátta, hogy nincs más választása, mint eltűrni Izraelt.

Törékeny modus vivendi helyett vissza harminc évvel ezelőttre

Ennek voltak pozitív és negatív hatásai is. A pozitív, hogy folytatódott a békefolyamat. Kapcsolatok rendeződtek, és közben több arab ország is belátta, hogy nem lehet egyszerre fenyegetni Izraelt és fenyegetve lenni Irán által. Viszonyok kezdtek normalizálódni. Nem kezdték el egymást szeretni az arabok és az izraeliek de ez nem is volt cél. De például az El Al gépeit elkezdték átengedni a szaúdi légtéren.

A negatív hatás viszont az volt, hogy a palesztinok ügye hirtelen kínos lett mindenkinek. Mivel a britek nem szerveztek úgy államot nekik, ahogy tették ezt Jordániával vagy Szaúd-Arábiával, és mivel a születő zsidó állam helyet csinált magának, eleve nehéz volt “határokról” és “államról” beszélni.

Az arab országoknak a palesztinok arra kellettek, hogy segítsenek Izraelt destabilizálni. Onnantól kezdve, hogy ez nem érdek, kiderült, hogy nem érdekeltek sem abban, hogy palesztinokat befogadjanak, sem abban, hogy a palesztin ellenőrzés alatt maradt területeket fejlesszék. Ebbe a vákuumba tudott aztán benyomulni Irán. 

A mostani helyzet tehát rendkívül összetett. Fenyeget azzal, hogy az Izrael és az arab országok között létrejött törékeny modus vivendi szétesik. Fenyeget komoly humanitárius katasztrófával Gázában, fenyeget elszabaduló terrorral a Közel-keleten. Fenyeget azzal, hogy olyan tényezők világszerte, akik szeretnének valami balhét kirobbantani, most úgy gondolják, hogy az USA pont eléggé le van fogva Izraellel és Ukrajnával, hogy ezt megtehessék. Fenyeget terrorhullámmal világszerte. Fenyeget azzal, hogy Izraelben militáns és a megbékélést elutasító politika lesz a vezető erő, akár hosszabb ideig. A helyzet tehát elég veszélyes.

Időről-időre foglalkozni fogunk a fejleményekkel, és módszeresen igyekszünk majd kerülni a bármelyik oldal által elkövetett rémtettek bemutatását, nem szeretnénk sem a szenvedéspornó, sem az egymás torkának eső kommentháború színtere lenni. (és igen, tudjuk, hogy Irán nem arab ország, ezt valamiért mindenki fontosnak tartja elmondani nekünk, holott soha nem írtunk olyat, hogy az lenne.)