Ami engem illet, én nagyon tudom irigyelni azokat, akik semlegesek (avagy pártatlanok) tudnak lenni ebben a kérdésben és az érzelmi megközelítés meg sem legyinti őket.
Más kontextusban én is tudok ilyen lenni, például nem tudok egyértelműen állást foglalni a ruandai népirtás felelőseit illetően. Ennek egyrészt az az oka, hogy nem ástam bele magam túl mélyen az ottani történelmi és politikai előzményekbe, de vélelmezem, hogy a legfontosabb oka ennek a viszonylagos passzivitásnak az, hogy se hutu, se tuszi ismerősöm, barátom vagy rokonom nincs.
Más a helyzet a zsidó-arab konfliktussal.
Noha műkedvelő (de meglehetősen eredményes) családkutatóként az 1700-as évek közepéig visszamenőlegesen feltérképeztem a családfámat és egyetlen zsidót (vagy arabot) sem találtam, az érzelmi viszonyulásom teljesen egyértelmű. Zsidó barátaim voltak és vannak (köztük olyanok is, akik most Izraelben élnek), a gyerekkori első szerelmem egy zsidó lány volt, aki 14 évesen családostól alijázott Temesvárról (és nem volt túl férfias egy nyolcadikos kiskamasz részéről, de bizony sírtam, amikor felszálltak a bukaresti vonatra, hogy elérjék a tel-avivi gépet). És a hadtörténelem, valamint a biztonság- és védelempolitika rajongójaként (papírom van róla!) elkerekedett szemekkel tudtam csak olvasni arról, hogy egy 5-7 milliós zsidó állam hogyan tudott fennmaradni 75 éven keresztül szigetként egy olyan ellenséges tengerben, amit többszáz millió, jobbára ellenséges muszlim alkot. Mert az ember általában Dávidnak szurkol Góliát ellenében (még akkor is, ha Dávidnak jobb fegyverei vannak, mint Góliátnak)...
Naszóval: nem vagyok pártatlan vagy semleges ebben a témában. Természetesen nem fogok semmiféle indokolatlan erőszakot dicsőíteni, nem támogatok semmiféle népirtást, na és azt is tudom, hogy vészhelyzetben mindenki hajlamos túltolni a biciklit. Sajnálatos módon nekem sincs megoldási javaslatom. A józan ész politikáját támogatnám ebben a kérdésben, de amíg ennek körvonalait nem látom feltűnni a horizonton, addig marad a szurkolás.
Ami pedig engem illet: erdélyi magyarként, aki alaposan megízlelte már a fennhéjázóan agresszív többségi nacionalizmust, csak sugárban tudok hányni attól, hogy Netanjáhu törvényerőre emelte: Izrael a zsidók állama. Tényleg, mennyire kell ütődöttnek lenni ahhoz, hogy rájöjjön valaki: az etnokulturális nemzetállami eszme mondhatni törvényszerűen termel három dolgot, irgalmatlan mennyiségben. Vért, gyűlöletet és bármire kapható idióták hadát.
Az ún. történelmi jogról pedig nem tudom, hogy nevetségesebb-e annál, mint amilyen szánalmas. A zsidókat „történelmi jog” illeti meg, hogy Közel–Keleten saját államuk legyen? Hajrá, akkor a történelmi jog alapján adjuk vissza az Egyesült Államokat, Mexikót és Dél-Amerikát az indiánoknak! 😁
Ne érts félre, szó sincs arról, hogy helyeselném Izrael eltörlését a föld színéről. Vitatható, mennyire volt korrekt ekkora áldozatok árán létrehozni és fenntartani, de HA MÁR OTT VAN, akkor a létezése nem képezheti vita tárgyát. Persze, egy kis ivsszafogottság elférne, például gyalázatos dolog, ahogy véres konfliktusok árán is mind erőltetik, hogy Jeruzsálem legyen a főváros. Ilyenkor persze visszakérdeznek, hogy hogy esne nekem, ha mostantól arra köteleznék Magyarországot, hogy Hódmezővásárhely legyen Budapest helyett az ország fővárosa. Hát én lennék a legboldogabb, baszki, ha ezen múlna az ország jóléte és békéje! Csak a hülyék nem xarják le a szimbolikus maszlagokat, ha szó szerint húsbavágó dolgok forognak kockán emiatt.
Antiszemita-e vagyok? 😂
Update: a hőn szeretett repült, időnként tudok én is paraszt lenni úgy, hogy nem is veszem észre, elnézést.
Mindenkinek alkotmányos joga, hogy attól hányjon sugárban, amitől akar. Azt meg, hogy antiszemita vagy-e, nekem nem tisztem megállapítani.
Netanjáhut illetően meg csak annyit, hogy nekem egyrészt kábé annyi közöm van hozzá, mint neked (vélelmezem legalábbis), másrészt meg nagyjából annyira "szeretem hőn", mint a karmelitás kisgömböcöt.
(Én ugyan nem erdélyi vagyok, hanem bánsági, de a "fennhéjázóan agresszív többségi nacionalizmussal" nekem is volt alkalmam többször randevúzni, úgyhogy van némi fogalmam róla)
Totál off, de durván toxikus ez a „sírni nem férfias” (vagy ahogy a nekem kiskoromban felolvasott regényben mantrázták: „férfi nem sír”) nevelés, amit mi kaptunk. Próbáljuk meg megtörni ezt a kört, és a mi gyerekeinket már az érzelmeink megélésére és értelmes kezelésére, nem pedig el- (pláne alkoholba) fojtására nevelni! Talán kicsit jobb és békésebb lehetne ettől a világ.
Hát sajnálom (de természetesen elfogadom véleményként), hogy "toxikus"-nak találod, de én továbbra is fenntartom, hogy vannak különbségek női és férfi psziché között. És nem csak a nevelés során kialakultakra gondolok, hanem az eredendő (hogy ne mondjam: genetikai) különbségekre is.
Ezzel persze nem azt állítom, hogy fiúgyerek soha nem sírhat vagy hogy lánygyerek soha nem játszhat katonásdit, de a különbségek (akár tetszik ez bárkinek, akár nem) akkor is fennállnak.
Valamit nagyon félreértettél; nem tagadom vagy tartom toxikusnak a nők és férfiak különbözőségét. Viszont egy férfitól, vagy pláne egy 14 éves fiútól teljesen jó és normális reakció a sírás arra, hogy elmegy a kedvese, talán örökre. Azt az attitűdöt, nevelést tartom toxikusnak, ami az érzelmek megélését, kifejezését férfiatlannak tartja, elfojtani rendeli.
Kezdünk elég nagy ívben elkanyarodni a topiktól, de itt biztos nem fognak moderálni emiatt.
Szerintem az érzelmek elfojtása nem azonos ezek külső jegyeinek visszafogásával vagy mérséklésével. Örülhetek valaminek úgy is, hogy nem ugrálok hadonászva és nem röhögök fülsiketítően, miközben minden szembejövőt megölelek. Továbbá lehetek nagyon szomorú úgy is, hogy nem zokogok harsogva és nem tépkedem meg a ruhámat, miközben véresre karmolom az arcom.
„az “önmérséklettel” az a gond, hogy vannak bizonyos területek, amelyek az “önmérséklet” gyakorlása esetén egész egyszerűen élhetetlenek, mert egy zsák műtrágyából meg egy használt traktor-fékhengerből elkészíthető eszközzel simán oda lehet lőni Gázából vagy más palesztin-lakta településről. Illetve nyilván felteszi azt a kérdést is, hogy mégis milyen önmérsékletre gondolt a kérdező egy kifejezetten polgári lakosság lemészárlására irányuló hadművelettel szemben.”
Az önmérséklet hiányával viszont az a gond, hogy 80-as IQ felett belátható: csakis és kizárólag a Hamászt erősíti. Még fizetnének is azért a visszaigazolásért, hogy Izrael rasszista, kompromisszumképtelen, vérszomjas seggfejek országa. A Hamásznak az áldozatszerep olyan, mint a trolloknak, amikor reagálsz a provokációjukra: ebből táplálkoznak, ez élteti őket.
NIncs nálam a kriszálygömb, de kizártnak tartom, hogy Izraelben, ahol az egy főre eső think-tank talán a legnagyobb a világon, ne lehetne kiötölni egy békés stratégiát, ami alapjában változtatja meg a felállást. Érdekes, hogy Ciszjordániában úgy-ahogy működik a dolog. Vajon kiknek az érdeke, hogy Gázában fennmaradjon a feszültség? érdekes kérdés, ugye.
Ami engem illet, én nagyon tudom irigyelni azokat, akik semlegesek (avagy pártatlanok) tudnak lenni ebben a kérdésben és az érzelmi megközelítés meg sem legyinti őket.
Más kontextusban én is tudok ilyen lenni, például nem tudok egyértelműen állást foglalni a ruandai népirtás felelőseit illetően. Ennek egyrészt az az oka, hogy nem ástam bele magam túl mélyen az ottani történelmi és politikai előzményekbe, de vélelmezem, hogy a legfontosabb oka ennek a viszonylagos passzivitásnak az, hogy se hutu, se tuszi ismerősöm, barátom vagy rokonom nincs.
Más a helyzet a zsidó-arab konfliktussal.
Noha műkedvelő (de meglehetősen eredményes) családkutatóként az 1700-as évek közepéig visszamenőlegesen feltérképeztem a családfámat és egyetlen zsidót (vagy arabot) sem találtam, az érzelmi viszonyulásom teljesen egyértelmű. Zsidó barátaim voltak és vannak (köztük olyanok is, akik most Izraelben élnek), a gyerekkori első szerelmem egy zsidó lány volt, aki 14 évesen családostól alijázott Temesvárról (és nem volt túl férfias egy nyolcadikos kiskamasz részéről, de bizony sírtam, amikor felszálltak a bukaresti vonatra, hogy elérjék a tel-avivi gépet). És a hadtörténelem, valamint a biztonság- és védelempolitika rajongójaként (papírom van róla!) elkerekedett szemekkel tudtam csak olvasni arról, hogy egy 5-7 milliós zsidó állam hogyan tudott fennmaradni 75 éven keresztül szigetként egy olyan ellenséges tengerben, amit többszáz millió, jobbára ellenséges muszlim alkot. Mert az ember általában Dávidnak szurkol Góliát ellenében (még akkor is, ha Dávidnak jobb fegyverei vannak, mint Góliátnak)...
Naszóval: nem vagyok pártatlan vagy semleges ebben a témában. Természetesen nem fogok semmiféle indokolatlan erőszakot dicsőíteni, nem támogatok semmiféle népirtást, na és azt is tudom, hogy vészhelyzetben mindenki hajlamos túltolni a biciklit. Sajnálatos módon nekem sincs megoldási javaslatom. A józan ész politikáját támogatnám ebben a kérdésben, de amíg ennek körvonalait nem látom feltűnni a horizonton, addig marad a szurkolás.
És számomra nem kérdés, hogy melyik oldalnak.
Ami pedig engem illet: erdélyi magyarként, aki alaposan megízlelte már a fennhéjázóan agresszív többségi nacionalizmust, csak sugárban tudok hányni attól, hogy Netanjáhu törvényerőre emelte: Izrael a zsidók állama. Tényleg, mennyire kell ütődöttnek lenni ahhoz, hogy rájöjjön valaki: az etnokulturális nemzetállami eszme mondhatni törvényszerűen termel három dolgot, irgalmatlan mennyiségben. Vért, gyűlöletet és bármire kapható idióták hadát.
Az ún. történelmi jogról pedig nem tudom, hogy nevetségesebb-e annál, mint amilyen szánalmas. A zsidókat „történelmi jog” illeti meg, hogy Közel–Keleten saját államuk legyen? Hajrá, akkor a történelmi jog alapján adjuk vissza az Egyesült Államokat, Mexikót és Dél-Amerikát az indiánoknak! 😁
Ne érts félre, szó sincs arról, hogy helyeselném Izrael eltörlését a föld színéről. Vitatható, mennyire volt korrekt ekkora áldozatok árán létrehozni és fenntartani, de HA MÁR OTT VAN, akkor a létezése nem képezheti vita tárgyát. Persze, egy kis ivsszafogottság elférne, például gyalázatos dolog, ahogy véres konfliktusok árán is mind erőltetik, hogy Jeruzsálem legyen a főváros. Ilyenkor persze visszakérdeznek, hogy hogy esne nekem, ha mostantól arra köteleznék Magyarországot, hogy Hódmezővásárhely legyen Budapest helyett az ország fővárosa. Hát én lennék a legboldogabb, baszki, ha ezen múlna az ország jóléte és békéje! Csak a hülyék nem xarják le a szimbolikus maszlagokat, ha szó szerint húsbavágó dolgok forognak kockán emiatt.
Antiszemita-e vagyok? 😂
Update: a hőn szeretett repült, időnként tudok én is paraszt lenni úgy, hogy nem is veszem észre, elnézést.
Mindenkinek alkotmányos joga, hogy attól hányjon sugárban, amitől akar. Azt meg, hogy antiszemita vagy-e, nekem nem tisztem megállapítani.
Netanjáhut illetően meg csak annyit, hogy nekem egyrészt kábé annyi közöm van hozzá, mint neked (vélelmezem legalábbis), másrészt meg nagyjából annyira "szeretem hőn", mint a karmelitás kisgömböcöt.
(Én ugyan nem erdélyi vagyok, hanem bánsági, de a "fennhéjázóan agresszív többségi nacionalizmussal" nekem is volt alkalmam többször randevúzni, úgyhogy van némi fogalmam róla)
Kár volt ez a „hőn szeretett Netanjáhútok” fröcsögés bele, mert amúgy fontos és értelmes dolgokat írsz
Jogos, elnézést.
Totál off, de durván toxikus ez a „sírni nem férfias” (vagy ahogy a nekem kiskoromban felolvasott regényben mantrázták: „férfi nem sír”) nevelés, amit mi kaptunk. Próbáljuk meg megtörni ezt a kört, és a mi gyerekeinket már az érzelmeink megélésére és értelmes kezelésére, nem pedig el- (pláne alkoholba) fojtására nevelni! Talán kicsit jobb és békésebb lehetne ettől a világ.
Annyira nem is off, most hogy belegondolok…
Hát sajnálom (de természetesen elfogadom véleményként), hogy "toxikus"-nak találod, de én továbbra is fenntartom, hogy vannak különbségek női és férfi psziché között. És nem csak a nevelés során kialakultakra gondolok, hanem az eredendő (hogy ne mondjam: genetikai) különbségekre is.
Ezzel persze nem azt állítom, hogy fiúgyerek soha nem sírhat vagy hogy lánygyerek soha nem játszhat katonásdit, de a különbségek (akár tetszik ez bárkinek, akár nem) akkor is fennállnak.
Valamit nagyon félreértettél; nem tagadom vagy tartom toxikusnak a nők és férfiak különbözőségét. Viszont egy férfitól, vagy pláne egy 14 éves fiútól teljesen jó és normális reakció a sírás arra, hogy elmegy a kedvese, talán örökre. Azt az attitűdöt, nevelést tartom toxikusnak, ami az érzelmek megélését, kifejezését férfiatlannak tartja, elfojtani rendeli.
Kezdünk elég nagy ívben elkanyarodni a topiktól, de itt biztos nem fognak moderálni emiatt.
Szerintem az érzelmek elfojtása nem azonos ezek külső jegyeinek visszafogásával vagy mérséklésével. Örülhetek valaminek úgy is, hogy nem ugrálok hadonászva és nem röhögök fülsiketítően, miközben minden szembejövőt megölelek. Továbbá lehetek nagyon szomorú úgy is, hogy nem zokogok harsogva és nem tépkedem meg a ruhámat, miközben véresre karmolom az arcom.
Nem egyformák az emberek és ez így van jól.
„az “önmérséklettel” az a gond, hogy vannak bizonyos területek, amelyek az “önmérséklet” gyakorlása esetén egész egyszerűen élhetetlenek, mert egy zsák műtrágyából meg egy használt traktor-fékhengerből elkészíthető eszközzel simán oda lehet lőni Gázából vagy más palesztin-lakta településről. Illetve nyilván felteszi azt a kérdést is, hogy mégis milyen önmérsékletre gondolt a kérdező egy kifejezetten polgári lakosság lemészárlására irányuló hadművelettel szemben.”
Az önmérséklet hiányával viszont az a gond, hogy 80-as IQ felett belátható: csakis és kizárólag a Hamászt erősíti. Még fizetnének is azért a visszaigazolásért, hogy Izrael rasszista, kompromisszumképtelen, vérszomjas seggfejek országa. A Hamásznak az áldozatszerep olyan, mint a trolloknak, amikor reagálsz a provokációjukra: ebből táplálkoznak, ez élteti őket.
NIncs nálam a kriszálygömb, de kizártnak tartom, hogy Izraelben, ahol az egy főre eső think-tank talán a legnagyobb a világon, ne lehetne kiötölni egy békés stratégiát, ami alapjában változtatja meg a felállást. Érdekes, hogy Ciszjordániában úgy-ahogy működik a dolog. Vajon kiknek az érdeke, hogy Gázában fennmaradjon a feszültség? érdekes kérdés, ugye.