Narratívák szent földjén
Az izraelben kitört háború, már az elején gondolkodásra készteti az embert, ha írni akar róla. A tegnapi, első cikkem a témában vegyes reakciókat eredményezett, amelyek érdemesek reflexióra, mert számos nagyon fontos dolog derül ki belőlük.
Elköteleződés
A tegnapi nap reakciói nagyon érdekesek voltak. Nem titok, hogy jó sok barátom-ismerősöm van az újlipót zsidó értelmiség köréből, hogy messzebbre ne menjünk, mindjárt ott van Panamajack. De mások is. Onnan kétféle reakció jött. Az egyik, hogy köszi hogy írtál róla, ez így kerek. (mármint valakitől, akinek nincsenek közvetlen személyes érdekeltségei ott)
De kaptam olyat is, hogy nekem óvatosan kellene írnom erről az egészről, mert látványosan nem tudom megkülönböztetni az anticionista és az antiszemita fogalmát, illetve nincsenek pontos információim. Ezen akár meg is sértődhettem volna, végül nem tettem.
Leginkább azért, mert jött olyan üzenet is, szintén általam nagyra becsült és kedvelt emberek felrótták nekem, hogy nem adtam számot részletesen Izrael túlkapásairól Palesztinával kapcsolatban és nem mutattam rá azokra az igazságtalan erőszakos cselekményekre, amelyek a palesztin Izrael-ellenesség politikai alapját jelentik.
A Múzsát hülyék írják
Megszoktam már persze, hogy ahányszor valakinek a szűkebb szakterületébe vagy épp lelki elköteleződésének tárgyába gázolok, megkapom, hogy kihagytam azt a hetvenhét dolgot, amelynek említése nélkül nem lehet az adott témáról beszélni.
Ez a Múzsa írásának egyik nagy nehézsége. Mi itt vállaljuk azt, hogy a posztjaink gyakran túlmennek az egyszerű “igazságok” kimondásán és olvasni kell vagy két oldalt a kedves olvasónak, mert nemcsak az “ijen:rósz” típusú megfejtések lesznek. De sose lehet eleget írni ahhoz, hogy mindenki elégedett legyen a kifejtés részletességével. És akkor még nem is említettük a kényszeres magyarázók elit gárdáját, akik csakazértis még hozzámagyaráznak valamit.
Izrael esetében azonban ennél többről van szó.
A Szentföld a “narratíva” szülőföldje is.
A “narratíva” már régen is utálatos dolog volt, ma meg már közveszélyes is. Nagyjából arról van szó, hogy az előítéletesség az élet annyi területére, és olyan mélyen tört be, hogy az emberek toleranciaszintje vészesen lecsökkent az általuk vallott előítélettel ellentétes tényekkel kapcsolatban.
Mi ezt Magyarországon nagyon jól ismerjük. Ott van Hadházy Ákos, Tompos Márton, a tényfeltáró újságírók, akik naponta számolnak be arról, hogy orosz oligarchákat és kolumbiai kokainbárókat megszégyenítő módon működik a fideszes döbrögik Magyarországa, hogy csillagászati összegeket talicskáznak ki az országból Orbán emberei.
De milliószám vannak olyan magyarok, akik egyszerűen abban hisznek, hogy Orbán valamiféle nemzetközi veszélytől menti meg Magyarországot, ahol a dolgok valamiféle nemzetközi összeesküvés okán mennek rosszul. Pont. Az ezzel ellentétes tény az eretnekség, terjesztőjét máglyán meg kell égetni.
Talán sehol sem olyan erős ez a jelenség, mint az Izraellel kapcsolatos közbeszédben. Itt megnézhetjük, hogy milyen az, amikor az egyoldalú narratívák mögött évtizedeken átívelő, politikai érdekektől motivált propagandamunka társul.
Belevágjunk-e egyáltalán?
A KARD blog ma kísérletet tett arra, hogy felvázolja az Oszmán Birodalom szétesése és az Izrael Állam kikiáltása között eltelt kb. három évtized történéseit. Fogadjátok részvétem, srácok. Pedig tényleg fontos lenne a tények ismerete, de belefutunk egy csapdába. Egyszerűsíteni kell. Itt pedig egyszerűen nem lehet úgy egyszerűsíteni, hogy az embert ne támadják meg miatta.
Én is gondolkodom, hogy belekezdek valami hasonlóba, de most épp ott tartok a gondolkozásban, hogy annyit mondok: olvassátok el Kardos G. György: Avram Bogatir hét napja c. regényét és két folytatását. Egyrészt azért, mert az egyik legjobb magyar regény Jókaitól napjainkig. Másrészt azért, mert ha nem is feltétlenül a pontosság a fő erénye, segít megérteni, hogy a korszerű cionista narratíva nemcsak Herzl Tivadar nagyívű elméletein, kegyes alapítványok pénzén alapszik, hanem egy vérrel és verejtékkel írt eredettörténeten is, amely miatt az ott született és felnőtt, sokszor ma már negyedik-ötödik generációs izraeli zsidóknak a kötődése nem holmi politikai/ideológiai/vallási statement, hanem vegytiszta hazaszeretet.
De úgy döntöttem, hogy nem állok neki az egészet feldolgozni az Oszmán Birodalom modernizációs törekvéseitől kezdve az Irgunon, Palmachon és a Haganán át a Csehszolvákiából szerzett Messerschmittekig, mert valamit úgyis kihagynék, és úgyis megkapnám, hogy én ebből az egészből semmit nem értek, és a Nagybetűs Igazság az, hogy a zsidók/palesztinok gecik.
Pedig még vasút is lett volna benne, a mai Szíria, Libanon, Izrael, Jordánia és Szaúd-Arábia területén haladt az Isztambult Mekkával összekötni tervezett Hidzsáz-vasút, amelyet részben magyar vasútmérnökök terveztek. El bírjátok képzelni, hogy valaha, valahol ezt a területet egységesen kezelték, és a mai határok jelentős része egyszerűen nem létezett?
Továbbra is megyünk a magunk feje után
Viszont azt meg a Múzsa hitvallásának érzem, hogy pusztán azért mert valakinek nem tetszik amit írok, attól bizony még meg fogom írni. Idáig is azért jutottunk el, mert a véleményünket felvállaltunk és igyekeztünk a dolgoknak tisztességesen utánanézni.
Tehát aki itt az utolsó ENSZ-határozatig dokumentált Izrael-bashinget keres vagy éppen lelkes cionista drukkolást, az a továbbiakban is csalódni fog. Számomra ez egy olyan háború, amely igazságtalan, erőszakos és felesleges. Nem lett volna szabad megörténnie, mert a palesztinok történelmi sérelmeit és antiszemitizmusát gazemberség öngyilkos akciókba csatornázni és ugyanilyen gazemberség politikai válságokból kimanőverzni katonai keménykedéssel.
Viszont most mindkét fél kényszerpályán van. A Hamasznak ez közvetlen élet-halál kérdés, Izraelnek pedig az állampolgárai épsége olyan dolog, amely miatt nem engedhet az erőszakos és példát statuáló válaszból.
Épp ezért gondolom azt is, hogy politikai képmutatás a békét meg a párbeszédet sürgetni. Nyilván eljön majd annak az ideje is, de mindenki tudja, hogy az akkor lesz, amikor a Hamasz elveszíti a képességét a további erőszakra. A kérdés az, hogy mennyire hagyják ezt az arab országok megtörténni (nekik is érdekük, hogy az iráni erőprojekció véget érjen a térségben) és mennyire tudja Izrael tartani a mértéket (mert ha Gázában túlzásba viszi a rombolást, azzal tönkreteheti a békefolyamatot).
Szóval lesznek még cikkek a témában. Állásfoglalás nem lesz, ahogy tartózkodni fogok a bármelyik oldal által elkövetett erőszakos cselekmények taglalásától is, pontosan eleget lehet majd azokat látni máshol.
Ki a csuda írja a KARD blogot? A Múzsa jó, de kommersz. Elhallgatom, elolvasom, mint a Partizánt. Sör mellé/reggeli kávé mellé jól megy. De az a szintű mély elemzés, ami a KARD blogon minden témában kijön, szinte lehetetlen. Kinek van ennyi ideje és tapasztalata átlátni kb. minden politikai mozzanatot, ami a világ bármelyik pontján történik? Ez a mai Palasztina története című dolog megint jó volt. Ésik is tud ilyet, de monjuk 100-ból 4x van ideje/ereje rá, a KARD blognál meg nonstop. Elképesztő.
Szeretném leszögezni, hogy nincs olyan "anticionista" aki ne lenne egyben antiszemita is. A cionizmus annak a támogatása, hogy a zsidóknak legyen saját országuk. Persze elképzelhető olyan álláspont, hogy a magyaroknak, franciáknak, és egyáltalán senkinek nem jár nemzetállam, ezt antinacionalizmusnak hívjuk. (Magam is hajlamos lennék erre, de hát nemzetállamokra szabdalt világban élünk, a teljes világrend megváltoztatása nincs napirenden, ez tehát csak valami hosszú távú program lehetne.) Aki tagadja a zsidók jogát a saját országukra, de nem tagadja a magyarok, franciák, németek. stb ilyen jogát, az a zsidókat más mércével méri: ez maga az antiszemitizmus.