Tegnap megnéztem Reisz Gábor “Magyarázat Mindenre” című díjnyertes filmjét. A film egyöntetűen kitűnő kritikákat kapott a magyar (nem-kormánypárti) sajtóban, és az elkészültének története is inspiráló (nulla állami támogatással hatalmas magyar siker). Én mégsem vártam túl sokat tőle, mert láttam annak idején Reisz Gábor “Van Valami Furcsa és Megmagyarázhatatlan” c. 2014-es alkotását, amely a mostaninak bizonyos szempontból előzményfilmje. Mindkettő a korai 21. század magyar fiatalságának sorsát és életérzését boncolgatja, elsősorban a szatíra eszközeivel. És mindkettőt utáltam.
Na most én nem vagyok filmesztéta, és bár a Múzsa szerzőit gyakran vádolják mindenhez IS értéssel, nem veszem a bátorságot ahhoz, hogy “rossz” filmnek nyilvánítsak egy alkotást, amely ennyire pozitív fogadtatásban részesült. Én csak a saját élményeimről tudok beszámolni, amelyek nagyon negatívak. Az egy dolog, hogy szerintem mindkét Reisz-film rém unalmas és vontatott, a poénok pedig vagy sablonos klisék, vagy egyszerűen nem viccesek. A karakterek kivétel nélkül ellenszenvesek, a “főhőst” meg legszívesebben pofonvágnám (itt azért megjegyzem, hogy a színészek nagyon jók, remekül hozzák a karaktereiket, és elkerülik a tipikus magyar színházi izű ripacskodást is). De ezek itt mind szándékos stilisztikai fogások, a rendező ezzel akarja közvetíteni az üzenetet. Az, hogy nekem nem tetszik, nem jelenti azt, hogy rossz.
Amire inkább reflektálni szeretnék, az pontosan maga az üzenet. A “Magyarázat Mindenre” nyíltan politizáló film (ami fontos része a pozitív fogadtatásának), tehát nem mindegy, hogy pontosan mit is akar mondani a mai Magyarországról. És itt vagyok bajban, ugyanis fogalmam sincs. Mármint azon a felszínes, pofába tolt közhelyen kívül, hogy “itt minden szar”. Ebben a világban az összes felnőtt magyar buta, megkeseredett, sértődött pöcsfej, a fiatalok meg fogalmatlan, az őket körülvevő világ iránt teljesen érdektelen “csakatelefontnyomkoggya” boomer-klisék. A fideszes apuka előadja a sztereotipikus, ökölbeszorult arcú és lelkületű jobbert, a libsi tanár meg a férfikontyos, lattekortyolgató, parkbanjógázó soyboyt. Oké, hogy ezek karikatúrák, de felmerül a kérdés: ÉS? Mivel ad ez a két és fél órás film többet a 2020-as évek Budapestjének leírásához egy facebookos mémnél? Mi a mélyebb üzenet? Mik a felnőtt karakterek küzdelmei, mit akarnak és miben reménykednek a fiatalok, és egyáltalán: minek?
Oké, értem, hogy egy szomorú és reménytelennek tűnő időszakban élünk, de ennyire? És főleg, mi az értelmiségnek és a művésztnek a feladata, ha nem az, hogy értelmet és kiutat találjon a legsötétebb időkben is (és hát ennél azért voltak sokkal sötétebb korszakok is Magyarországon az utóbbi száz évben)? Ez a film nekem egyfajta nyomorpornó, aminek lehet, hogy van létjogosultsága, de nekem nem mond semmit. De még egyszer, ez a személyes véleményem, nem várom el, hogy bárki is egyetértsen. A film sikere magáért beszél, és a szándék mögötte egyértelműen nemes és tisztességes. Csak éppen én nem tudom, és nem akarom elfogadni, hogy a keserű gúnyolódás mindenen és mindenkin az egyetlen dolog, amit egy gondolkodó ember tehet. Na ez az, ami nekem “furcsa és megmagyarázhatatlan”.
Ami engem illet, szellemi önvédelmi ösztöntől vezérelve úgy 15 éve nem nézek magyar filmet. Se nerest, se ellenzékit.
(Igen, tudom: bunkó vagyok, de ez van. Sajnálom.)
A mondanivaló lényege valami olyasmi, hogy egyik oldalon sem fekete-fehéren pozitív vagy negatív karakterek léteznek, és olykor még a szándék is megvan bennük, hogy párbeszédet kezdeményezzenek egymással, de annyira mélyek az árkok, hogy ez kudarcra van ítélve.
Abszolút megértem, ha valakinek nem tetszik, szerintem viszont üzenete igenis van: megmutatja, hogy miért nem látunk nagyon sokan kiutat a jelenlegi helyzetből itthon.