"Ott rohadjon meg, inkább lefekszem"

A kínai elveszett generáció

Az 1970 és 2020 között eltelt 50 évben Kína a világtörténelem leggyorsabb és legelképesztőbb gazdasági fejlődését produkálta. Az ország, ahol a 60-as években még milliók haltak konkrétan éhen, mostanra a világ második legnagyobb gazdasága lett, ahol az átlagemberek életszínvonala - ha még nem is éri el a legfejlettebb országokét - a világ felső harmadában van, a legfejlettebb régiókban pedig eléri az európai országokét. Mindez egy hatalmas, másfél milliárd lakosú országban, amelyet már összetartani sem kis teljesítmény, mint azt a viharos kínai történelem is mutatja.

A kínai fiatalság azonban így sem boldog, nagyon nem. Sokan közülük kiégettnek és reményvesztettnek érzik magukat, és egyszerűen… feladják. Nem próbálnak előrejutni, nem érdekli őket az anyagi gyarapodás vagy a családalapítás, egyszerűen elvannak, passzívan, minimális erőfeszítéssel, pont annyi munkával, hogy épp ne haljanak éhen. Egy európai erre jellemzően csak felvonja a szemöldökét: “és?” Nem mindenki ambíciózus, van aki csak nyugis, kellemes életet szeretne, nincs abban semmi rossz. Csakhogy ez a “carpe diem” mentalitás ellentmond mindennek, amit a kínai kultúra évezredek óta jónak és helyesnek gondol. Olyannyira problémásnak tartják, hogy a jelenségnek külön neveket is adtak: “lefeküdni” (tang ping), illetve újabban “hagyni megrohadni” (bai lan).

Mindez különösen aggasztja a híresen paternalista kínai vezetést, miközben az ország eddig töretlennek és megállíthatatlannak látszó gazdasági növekedése az utóbbi években kifulladni látszik. Sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy a kiábrándult fiataloknak minden okuk megvan a reményvesztettségre: 20%-ot elérő pályakezdő munkanélküliség, súlyos demográfiai egyensúlytalanság (nem csak a korosztályok, hanem a nemek viszonylatában is, köszönhetően az évttizedes egykepolitikának), és nem utolsósorban az egyéni szabadság szinte teljes hiánya. Ez az, ami a kínai ifjúság életét még a többi, sok szempontból hasonló cipőben járó kelet-ázsiai fiatalhoz képest is megkeseríti; bár japán vagy dél-koreai társaik is szenvednek a merev, munkamániás és rendkívül versenyorientált társadalmi közegtől, mérhetetlenül nagyobb szabadságot élvezhetnek a kínaiaknál, akik (és családjuk) számára a non-konform (ne adj’isten lázadó) viselkedés kockázata a teljes kiközösítéstől az átnevelő táborokig terjed.

Ez pedig az ország további fejlődését is veszélyezteti. Akármennyire is paradoxnak tűnik, a túlszabályozott, vak engedelmességet és vasfegyelmet követelő, heti 72 óra munkát normálisnak tartó rendszer előbb-utóbb a gazdaság kárára válik. Egy bizonyos pont után (ezt a szintet nevezik általában “közepes fejlettségnek”) a fejlődés motorja csakis az innováció lehet, amelyet elnyom az, ha az embereknek (különösen a fiataloknak) se lehetőségük, se energiájuk sincs arra, hogy kísérletezzenek, kalandozzanak, új ötleteket próbáljanak ki. Még rosszabb, ha a diktatorikus és paranoid állam kifejezetten bünteti azokat, akik túlságosan sikeresek lettek a saját erejükből (ami Kínában egyre jellemzőbb, lásd az Alibaba-alapító Jack Ma esetét). Nem csoda hát, hogy a fiatalok körében a “szarni bele” lett a rendszer elleni lázadás legnépszerűbb módja.

Xi elvtársnak van miért aggódnia.