Palotait a mi búvalbaszottságunk vitte el
A minap elhunyt DJ Palotai az én életemben nem játszott olyan szerepet mint sok kortársaméban. Tudtam ki ő, nehéz is lett volna nem tudni, kölyökkoromban a Nyíregyháza környéki téeszcsarnok-diszkók plakátjain rendszeresen feltűnt a neve, igaz ritkábban mint másoké. Arrafelé pesti sztárvendég volt. De ez a része most mindegy is, olyan messze állok a dubsteptől és hasonlóktól, mint Makó Jeruzsálemtől így ezt hagyjuk is.
Palotai Zsolt adott egy hosszabb interjút, csakúgy mint a rendszerváltás körüli és utáni idők egy más szempontból jelentős személyisége, Tamás Gáspár Miklós, közvetlen a halála előtt. A fene tudja, hogy érezték-e a közeledő véget, de mindkét interjú a maga nevében megrázó.
TGM visszatért a gyökerekhez, miután annyiféle társadalomelméletet hirdetett és velünk ellentétben mindegyiknek az irodalmát is végigolvasta. Az Öt tanácsból kiderült, hogy valójában végig egyetértettünk. Talán azért is tudtuk néha annyira utálni, mert mindvégig ugyanazokon az alapokon álltunk.
Palotai interjúja másmilyen kordokumentum. A csalódottságé. Az Emberé, Aki Megpróbálta. Mert mit csinált Palotai? Volt neki egy hivatása, a zenés szórakozás egy bizonyos műfajának terjesztése. E körben mindenfélét csinált. Csinált legendás helyeket, legendás bulikat, felkarolt fiatalokat, általában mindent, amelynek a végén jobb helyeken az embert kétféle vég szokta érni: az egyik, hogy valami buliból, negyven évvel fiatalabb csajok és némi kokó (mely miatt később nem indul büntetőeljárás) társaságából viszi el a mentő. A másik meg hogy csendben megöregszik, játszik az unokáival, aztán egyszercsak érzelmes nekrológokban olvashatjuk, hogy elment a Nagy Öreg.
Ehelyett csalódottság. És számtalan olyan meglátás, amelyet mindannyian látunk mi is. A szembe dicsérő emberek, akik nyilvánosan inkább elfordulnak, a balhét kerülő, kibekkelésre berendezkedett ország. A hely ahol mindenki felmondja a leckét, legyen tanár, biztonsági őr, vagy focikapitány. Ahol kivételes és ritka dolog egy-egy felszabadult buli. Mellesleg egy olyan helyen, amely itt a Múzsán is hetekig téma volt, hogy mégis hogy gondoljuk, hogy a rakparton bulizni.
Palotai művész volt, méghozzá a saját műfajában kiváló művész. Az ilyen ember egyik átka az érzékenység, a láthatatlan szálak látása. Az interjújában a szemével láthatjuk azokat a szálakat, amelyek lehúzó hálóvá és hínárrá állnak össze. És látjuk a tehetetlen embert, akinek egy eszköze volt ez ellen. Kiállni valahova egy zenecsináló szettel és addig zenélni, amíg az emberek ki nem szakadnak és el nem kezdenek jobban vagy rosszabbul a zenére mozogni, és lelazulnak.
Nyilván nem egy hatvanas embernek kell a tizenötévesek buliján szólni, de gondoljuk végig, mégis mennyi az esélye annak, hogy mi negyvenes, Magyarországon élő értelmiségiek akár évente kétszer-háromszor elmenjünk, igyunk pár valamit (és nem tíz valamit mint régen) kicsit csápoljunk, mondjunk Palotaira, majd felszabadultan ugráljunk, és végül a jó élménytől feltöltődve hazamenjünk? Na ugye.
A szomorúság vagyunk, a búvalbaszott apátia vagyunk, a kilátástalanság vagyunk. Vagy legalábbis annak érezzük magunkat. Palotai meg érezte, hogy annak érezzük magunkat és meghalt. Nem mondom, hogy ebbe, mert pár évtized az éjszakában azért elintéz egy-két dolgot az emberben. De ebbe is.
Valamelyik nap írtam itt arról, hogy fontos tudni hogy érzi magát az ország. Hát pont így.
A fő célom, hogy 65 éves koromra legyen annyi megtakarításon és egészségem, hogy utána még 10-15 évet unokázzak. Ezért költöztünk a családdal külföldre. Aki ezt nem lép meg, az úgy végzi, mint amit a poszt sugall. Magyarországon a mostani állapotokra van igény, ha valaki más termel ki az ország, annak el kell mennie máshova, mindig is el kellett. Azzal, hogy a Substack-re posztoltok, meg jól idekommenteltek, nem fognak megváltozni a dolgok.
Orbánnak még van 10-20 éve, aztán meghal, mint Kádár. Utána megint lesz egy kis tülekedés, pártok alakulnak, új messiások jönnek, de végül az emberek megint a kádárizmusba oltott populizmust választják. Most csak 40 évvel van lemaradva Magyarország Ausztriához képest, addigra már 60-70 évvel lesz, és így tovább. A magyar értelmiségnek meg kell értenie, hogy kommentelgetéssel semmi sem lesz jobb, a világon semmilyen jó dolgot nem lehet elérni fotelben ülve kommentelve. Azért mindig is meg kelle dolgozni, tessék hát megdolgozni érte. Amúgy nincs annyira rossz dolgotok. Nem lövetnek közétek, és az értelmiség jó részének jut hó végén is meleg étel, és egy 15 éves középkategóriás autó. A 70-es, 80-as években is egészen jól elvolt így az értelmiség.
Én az sem tudom, ki a városom polgármestere, ki a tartományi főnök, talán a kancellár még ugyanaz. Dolgozunk, a gyerek iskolába jár, tisztességes kajákat eszünk, melegben ülök most is, és bizonyos időközönként jön valami alanyi jogon járó támogatás, ha nagyon megugranak a rezsiköltségek. Arról is csak egy tájékoztató levél jön, rajta a tartományunk neve vagy a felelős állami szervezet neve, és még véletlenül sem írják rá egy politikus vagy kancellár nevét. Mert ugye nem ő adja. Ilyen feltételek mellett a kutyát sem érdekli a politika, és rettentően stresszmentessé teszi ez az életet.
A szomorú aktualitású interjúval korábbi, de nem sokban különböző hangulatú és tartalmú nagyinterjú a Szabad Európa oldalán jelent meg, érdemes elolvasni: https://www.szabadeuropa.hu/a/vartuk-hogy-teljen-az-ido-palotai-zsolt-dj-palotai/32166493.html Az volt a karifa alá kerülő szomorú ajándék.