Sarlatánok

Amikor két napja leidiótáztam Máté Gábort néhány idióta kijelentése miatt, még engem is meglepett, hogy mennyien vették személyes sértésnek ezt. A lájkok és kommentek alapján sokan voltak olyanok is, akik egyetértettek velem, de nyilván mindig a negatív vélemények a hangosabbak. Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon hibáztam-e, és végül arra jutottam, hogy igen.

Helytelen dolog volt Mátét „idiótának” neveznem. Sarlatánnak kellett volna. Gyorsan leszögezném (mielőtt újra nekem esik mindenki), hogy itt nem Máté orvosi és addiktológiai munkásságára gondolok (azt meghagyom a szakértőknek, akik a kommentekben azért utalgattak rá, hogy a szakma sincs egyöntetűen elájulva tőle), hanem közgazdasági-politikai fejtegetéseire. Jogos a kérdés, minek ennyit foglalkozni vele, de itt elsősorban nem az ő személye a fontos. Sajnos a sarlatánok (és idióták) korában élünk, és nagyon nem mindegy, hogy ki és milyen baromságokat terjeszt a széles nyilvánosság előtt. Különösen, ha az illető ismert ember, akire sokan hallgatnak.

Egyébként talán ez a fő különbség az idióta meg a sarlatán között. Az idióták sokan vannak (ezért veszélyesek), de egyenként általában nem sok vizet zavarnak. A sarlatán viszont jellemzően „valaki”, aki valamilyen területen megszerzett tekintélyét arra használja, hogy olyan dolgokról ossza az észt, amihez lövése sincs – legtöbbször pénzért és (még több) hírnévért. Az különösen szomorú, hogy a mainstream sajtó ezt általában még propagálja is (lásd Sebestyén Balázs legutóbbi, facepalm-díjas interjúját), mert hát ez hozza a kattintást. A következmények pedig súlyosak: dezinformáció, a tudományok tekintélyének aláásása, oltásellenesség, a populista politizálás előretörése, a társadalom polarizációja.

A közgazdaságtudomány különösen védtelen a sarlatánokkal szemben. Leginkább azért, mert míg a kreacionistákat és laposföldhívőket azért a többség szerencsére kiröhögi, amikor a „tudományvallást” szapulják, a közgazdaságtant igen sok ember nem tartja „igazi” tudománynak. Ennek igen sokrétű okai vannak (elsősorban persze az, hogy a gazdaság elválaszthatatlan a politikától), de fontos része az is, hogy a legtöbben nem igazán értik, hogy tulajdonképpen mi is az, és mire való. Ez persze nem új, a közgazdaságtant már 1849-ben „nyomorúságos tudománynak” (dismal science) nevezte Thomas Carlyle filozófus – miközben a rabszolgaság mellett érvelt. Ezt a felfogást azóta is rengeteg különböző (jobb- és baloldali) ideológia követői osztják, és az érvelésük is hasonló: a közgazdászok az emberi interakciókat az önzésre és az anyagi javak hajszolására redukálják, teljesen figyelmen kívül hagyva az olyan „magasabb rendű” erkölcsi értékeket, mint a hit, az altruizmus vagy a kötelességtudat. Ez persze alapos eltorzítása a valóságnak: a korai közgazdászok ugyanis elsősorban filozófusok voltak, akik igen komolyan foglalkoztak a születőfélben levő kapitalizmus morális vonzataival. És arra a következtetésre jutottak, hogy a jogilag egyenlő felek közötti szabad kereskedelem és az emberek igyekezete arra, hogy a saját (anyagi és egyéb) boldogulásukat keressék, erkölcsös dolog (ellentétben például a rabszolgasággal).

Marx és követői ennél sokkal komolyabban és részletesebben vizsgálták a korai kapitalizmus és az ipari forradalom által generált egyenlőtlenségeket, valamint a proletariátus “elidegenedését” (és sok igaz és előremutató megállapítást tettek), de a klasszikus közgazdaságtant érintő kritikájuk hasonló volt: cinikus, önző, a magasabb ideákat elvető ember- és társadalomkép. Pedig pont ez az, ami a kapitalista rendszert olyannyira sikeressé teszi: a valódi emberi természetre alapoz, nem pedig arra, amilyennek az “okosok” szerint lennie kéne. Nem véletlen, hogy a marxista alapon kreált alternatív rendszerek - nevezhetjük őket államszocializmusnak, kommunizmusnak, sztálinizmusnak vagy csillámpóninak, a lényeg mindenhol a termelőeszközök köztulajdonba vétele és a piacgazdaság megszüntetése volt - nem csak hogy csúfos kudarcot vallottak, de erőszakhoz és elnyomáshoz is vezettek (ami ugye pont az ellentéte annak, amit ígértek). Még a kádári időkben volt elterjedve a bonmot, miszerint “szép dolog a kommunizmus, csak nem embereknek találták ki”. Az emberi együttélés alapjainak mesterséges, “társadalommérnöki” átalakítása még a legjobb szándék mellett sem megy békésen (ezt Marxék nyíltan ki is mondták, hiszen eleve forradalmat hírdettek).

A közgazdaságtan nem is próbálkozik ilyesmivel. Adam Smith “láthatatlan kéz” elmélete szerint ha mindenki egyénileg - és tisztességes keretek között - keresi a maga boldogulását, a “közjó” magától létrejön. Az állam feladata ezen tisztességes keretek biztosítása, valamint az óvatos (!) beavatkozás akkor, ha a piac inherens tökéletlenségei (pl. monopóliumok, környezeti externáliák, túlzott vagyoni és hatalmi különbségek) veszélyeztetik őket. Ehhez a modern közgazdászok bonyolult matematikai modelleket hoztak létre, amik segítik a “kamat”, “profit”, “kereslet-kínálat” és más alapvető gazdasági jelenségek és az őket befolyásoló tényezők megértését, összefüggéseik feltárását. Ezek a modellek messze nem tökéletesek, hiszen ellentétben mondjuk a fizikával, itt minden “elemi részecske” önálló gondolkodással és célokkal rendelkezik, nem pedig megváltoztathatatlan természeti törvényeket követ. Ezért is szokták a közgazdászok fejéhez vágni (meglehetősen igazságtalanul, hiszen a gazdaságpolitikai döntéseket nem ők, hanem választott politikusok hozzák), hogy minden tudományuk ellenére továbbra is vannak válságok, infláció, tözsdekrach és munkanélküliség.

Pedig a statisztikai tények alapján a kapitalizmus a történelem folyamán minden addiginál gazdagabb, élhetőbb és - sok szempontból - egyenlőbb társadalmak létrehozásához járult hozzá. És itt jegyezzük meg, hogy a relatív egyenlőtlenségnél sokkal nagyobb gond az abszolút mélyszegénység, ami az utóbbi kétszáz évben globálisan a népességrobbanás ellenére csaknem nyolcadára csökkent.

Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy a szabad piacgazdaságokban élő emberek általában boldogabbak a kollektivista diktatúrák állampolgárainál. Ennek belátásához nem is kell olyan extrém ellenpéldákat felhozni, mint Észak-Korea vagy a maoista Kína, elég csak megnézni, hogy 1990 óta az olyan, depresszióhoz és elidegenedéshez szorosan köthető társadalmi mutatók, mint az alkoholizmus vagy az öngyilkosság sok kelet-európai országban csökkentek (bár a közvetlen összefüggés a politikai rendszerváltással nem bizonyított). Annak ellenére, hogy a globalizált kapitalizmus és az egymás után következő ipari forradalmak maguk is létrehoztak korábban nem létező (vagy nem annyira jelentős) problémákat - melyek közül a legsúlyosabb és legismertebb a klímaválság - továbbra sem látszik az, hogy a rendszer radikális megváltoztatása ne vezetne a gyerek kiöntéséhez a fürdővízzel együtt.

Ezért olyan dühítőek és veszélyesek a sarlatánok érzelmekre ható, végletekig leegyszerűsített, és gyakran a valóság elferdítésével operáló világmegfejtései. Könnyű és népszerű dolog olyasmiket mondani, hogy a globális kapitalizmus miatt vagyunk depressziósak, stresszesek és betegek, hogy a hagyományos és/vagy kollektivista társadalmakban boldogabbak az emberek, vagy hogy a gonosz multik nyomorba taszítják a világot. A tájékozatlan olvasó ilyenkor arra gondol, hogy igen, én is elég rosszul érzem magamat, meg a hiradóban is azt mutatják, hogy milyen borzasztó hely a világ, és rögtön Che Guevarás pólót húz. Ami önmagában még nem is lenne akkora baj, de az annál inkább, amikor a sarlatán eszméket kihasználó demagóg és gátlástalan politikusok hatalomra kerülve mindenki számára káros és nehezen visszafordítható intézkedéseket hoznak. Jó lenne nem bedőlni nekik.