Trump és a vámok 1: Trailer parkok és gettók
Az elmúlt egy héten olyan híreket szorít háttérbe a Donald Trump amerikai elnök által bejelentett úgy vám “rendszer”, mint hogy német oknyomozók bizonyítékot találtak a késes támadások mögötti orosz titkosszolgálati aktivitásra vagy hogy Zelenszkij kínai katonák részvételéről beszélt az ukrajnai háborúban, vagy épp hogy a szumólegenda Hakuho állítólag otthagyja a szumószövetséget, miután az olyan korrupt, klikkesedő, provinciális szarháziak gyülekezete, hogy lehetne északkelet-magyarországi Fidesz-alapszervezet is belőle.
Nem állítom, hogy minden magyar reakciót olvastam, de ami elém került az nagyrészt a tőzsde zuhanásáról szólt, a Portfolión van egy nagyszerű összefoglaló a Portfolión illetve a Telex írt Stephen Miran amerikai közgazdász tanulmányáról, amely az amerikai külkereskedelmi mérleg, az amerikai kötvényhozamok és az amerikai dollár árfolyamának kedvezőtlen állásáról szól és amely Mirant Trump egyik gazdasági főtanácsadójává tette.
Ebben a hosszú és unalmas posztban kicsit körbejárjuk a vámokat. Lehet két (három…) részes lesz, mert a téma - mint általában, most is - bonyolultabb annál, hogy a “hűje Tránp mijat vége a világnak”.
Csájna, csájna, csájna
Trump 2016-os kampányának egyik fő motívum Kína mindenért okolása volt, amiből születtek olyan videók ahol két percen keresztül mondja azt, hogy “Csájna”.
A 2000-es években, Amerika az olcsó kínai munkaerő bűvöletében élt. Keveset gondolunk bele abba, hogy pl. az internet mai állapota nem kis részben annak köszönhető, hogy mindenki viszonylag olcsón (legyen az 150 dollár egy Oukitel telefonért, vagy 1500 dollár egy Iphone 16 ProMaxért) hozzájuthat egy mobiltelefonhoz. Az e-kereskedelem meg az internet of things elterjedéséhez nemcsak Jobs meg a többiel zsenialitása kellett, hanem az is, hogy a “things” elkészült Ázsiában.
Tegyük hozzá, hogy a kínai ipar fellendülését megelőzte még két ugyanilyen hullám, Japán és a kistigrisek fellendülése, és követi újabb, ahogy India, Vietnam, Indonézia üzemei kezdik ugyanazt csinálni, amit korábban a japán, kínai, tajvani, koreai üzemek.
Van azonban egy fontos különbség: amíg Japán és Korea esetében a “másolunk-tanulunk-betörünk” módszer működött, a kínai “ipari forradalom” egész más munkamódszereket hozott, menedzsment és pénzügyek terén egyaránt.
2007-ben a Saint Louis University MBA programja elvitt minket bő két hétre Kínába, ahol üzemeket látogattunk, egyetemi előadásokon vettünk részt, ahol a kínai piac és a kínai ipar jellegzetességeiről beszéltek nekünk, jártam még a sencseni gigakikötő irányítótornyában is. Ekkor jártunk a csúcsán annak a trendnek, hogy a leendő business leader fontos képessége, hogy tudja menedzselni cége kínai partnerségét, és a Kínába átnyúló “supply chain” mindennapos intéznivalóit.
Akkoriban alakult ki az az üzlei modell, hogy valaki kitalál valamit Amerikában, megkeresi hozzá a gyártót a távol-keleten, legyártják neki ami kell, aztán teríti a gazdag nyugati felvevőpiacokon. Számtalan példája van ennek, hangszer- és óra-brandek, autóalkatrész-gyárók, kerékpárgyártók működnek így. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez milyen prosperitást hozott, hogy a szabad társadalmak kreativitása tudott találkozni az olcsó, megbízható, minőségi gyártókapacitással.
Ehhez számos dolog kellett, korábban írtam már, hogy Németország például sokáig azért nem érezte meg keményfejű pénzügyi politikájának hatásait mert Kína végtelen éhsége a precíziós német gyártástechnológiára bőségesen ellátta bevétellel.
A versenyképtelenség ára
Mi itt, Összeszerelő-landben mostanában tanuljuk meg, hogy az üzletben is mindig van lejjebb. Ha mi 5 peták/óráért hajtunk be egy csavart, sajnos bármikor jöhet valaki, aki 4 petákért is behajtja. Ez a versenyképtelenség átka, hogy ameddig csak a két óra alatt betanítható csavarbehajtást tudjuk nyújtani, addig mindig lesz valaki, aki alánk ígér.
Mi köze ennek Amerikához? Nézzük meg ezt az ábrát:
A diagram Stephen Miran mostanában sokat emlegetett tanulmányából van. A fekete vonal az amerikai ipari munkások számát (nyiván ezrekben) mutatja, a kék pedig az ipari munkások arányát az összes munkavállaló között. Látható, hogy az arány a II VH óta folyamatosan csökken, ami nagyjából magyarázható két dologgal: az egyik a gazdaság növekedése, ami kinyitotta a szolgáltató szektort (a gazdag amerikai egyre több szolgáltatást vásárol, így egyre többen dolgoznak ott). A másik pedig a technológia fejlődése, ahogy több lett a gép, úgy kellett egyre kevesebb ember.
De nehéz nem észrevenni 2000-2010 között az abszolút számok beszakadását, amikor bő milliónyi “manufacturing job” tűnik el Amerikában. Trump szavazóbázisát keressük? Itt van az ábrán.
Azonban az is látszik, hogy a “China shock” valójában egy nagyon régen tartó folyamat része. Például Detroit haldoklása nem a Tesla miatt kezdődött 2010-ben, hanem a Toyota és a Honda miatt 1974-ben. A Kínába kitelepülést meg bőven megelőzte a Mexikóba kitelepülés.
Fura dolog, de az látszik, hogy Amerika lényegében azt csinálta meg saját magával, amit Németország csinálna meg velünk, ha kiderülne, hogy Jászvásáron vagy Csernyihivben olcsóbb autót gyártani, mint nálunk. Az egyszerű megmunkáló munkaköröket elvitte oda, ahol fillérekért lehet ezeket igénybe venni.
Expanzió
A dolognak szerteágazó következményei vannak. Vegyük először a társadalmit. Előtte kis történeti bevezető.
Amerika 1924-ig alig korlátozta a bevándorlást. Volt olyan nap 1907-ben a New York előtti öbölben levő Ellis Islanden, amikor több mint 11.000 bevándorló érkezett. Nagyon sokan mindenféle papírok nélkül. Az üres kontinens (az őslakosságot vagy kiirtották, vagy rezervátumokba kényszerítették és még mielőtt járványok tizedelték volna őket se voltak valami sokan) mohón szippantotta fel a bevándorlókat.
Andrew Carnegie az 1870-es években megvette Henry Bessemer acélkohója licenszét. Ekkor az USA évi nagyjából 150.000 tonna acélt gyártott évente, a tonnánkénti ár 150 dollár volt. Carnegie és versnyetársai, pl. William Walker Scranton az 1910-es évekre évi 26 millió tonnára futtatták fel az acélgyártás volumenét és az acél tonnánkénti ára már 1890-ben is csak 18 dollár volt.
Ez a hihetetlen expanzió a mai napig meghatározza az amerikai közgondolkodást.
Amikor arról beszélünk, hogy Amerikában nincs vagy alig van segély, hogy nagyrészt magánkézben van az egészségügy, az oktatás, akkor oda jutunk vissza, hogy mindig az volt a helyzet, hogy volt ember és volt munka.
Hegesztő kell? Egyrészt a legutóbbi gőzösön is befutott 10-20 hegesztő, másrészt meg volt olyan akit a már Amerikában dolgozó hegesztő apa/testvér hívott, hogy “gyere, betanulsz velünk és jössz te is hegeszteni” meg olyan is, hogy egy szegénylegény egy galíciai gettóból vagy szicíliai faluból simán behazudta hogy tud hegeszteni. Nem lehet az olyan bonyolult, és sokkal jobb dolog mint éhen veszni, vagy hazamanni és besorozódni a hadseregbe, és a XVI. Délporosz-Keletszász-Felsősziléz-Középpomerán Vallási és Örökösödési Háborúban megdögleni a csatatéren.
Államilag támogatott szakképző iskola? Majd megoldja a US Steel vagy a Tarnopoli Csodarabbi Gyülekezetének Kegyes Alapítványa vagy a Nordamerikanisch-Banaterschwäbische Deutsche Schweißerbund.
Munkásbiztonság, jogok, kizsákmányolás? Persze volt ebből politikai kérdés, nem is kevés, de ott volt a háttérben a sok ún. Homestead Act, amelyek alapján a Missisipitől nyugatra a jelentkező családok hatalmas földeket kaptak, hogy gazdálkodjanak, cserébe X év helybenlakás után kaptak papírt, hogy az immár az ő tulajdonuk. Ha valaki nem bírta a városi gettót, várta az indiánoktól elvett préri, ahova aktívan toboroztak Amerikán belül és Európában is. A bánáti és tolnai svábok jó része is “homesteader” lett Amerikában.
1862-1934 között kb. egymillió négyzetkilométert, vagyis az Egyesült Államok területének kb. 10%-át osztották ki homesteadként. Gondoljunk bele, eközben vég nélkül jön az acél, a textil, tényleg a semmiből lehet mindent építeni. És építettek is.
Amerika mostani problémáinak jelentős része azért van, mert sokan nem ébredtek még rá, hogy ez a fajta expanzió elmúlt. Nem lehet már azt mondani, hogy nem kapsz segélyt öcsi, ott a gyár, minden nap van felvétel vagy ott a farm, mindig keresnek napszámost. Mert nincs ott a gyár, nem keresnek napszámost.
A dolognak már csak a kegyelemdöfést adta meg a China Shock, de megadta.
Ennek cikkünk szempontjából két fontos társadalmi következménye van. Az egyik a nosztalgikus, hogy azt ne mondjam reakciós gondolkodás, amely kétségbeesetten keresi a kapaszkodókat az egykorvolt aranykorban. Ennek bőven vannak kulturális vetületei is, a MAGA kultúra alaptétele is ez: Make America Great Again. Az amerikai politikában még most is utalni kell azokra az alapértékekre, amelyeket az expanzió során fektettek le. Tagadni őket legfeljebb a partvidékeken lehet, és az ilyen politikus elszigeteli magát a Középnyugat, a préri és a hegyvidék politikusaitól.
Ezt azért fontos megérteni, mert így értjük, hogy miért van az, hogy noha épp zuhan a tőzsde, és minden politikai fronton támadják Amerikát, az amerikai emberek egy jelentős része mégis úgy van vele, hogy az elnök egy szerintük is létező problémát próbál épp orvosolni és meg kell neki adni az esélyt hogy hátha összejön. A legtöbb embernek még nem túl távoli emlék az az amerika, ahol az alkalmazotti lét és az abból finanszírozott középosztályos jólét létező valóság és elérhető életcél volt.
Leszakadó tömegek
A másik társadalmi következmény jóval súlyosabb. Nagy leszakadó tömegek vannak. Szociális szempontból nézve nem nehéz meglátni a párhuzamokat az illegális latino bevándorlás körüli felháborodás és a trailer parkok elszegényedett fehér lakossága problémái között.
Akármelyiket kezdjük elemezni, mindegyiknél eljutunk oda, hogy a jól fizető ipari állások kiesése az okok között van. Amerikában nem magas a munkanélküliség, de a munkahelyek minősége és ezáltal az ott megkereshető bérek között nagy szórás van. Azok a munkahelyek, ahol viszonylag jól fizettek, de a munka közepes képzettséggel elvégezhető volt, nagyrészt elmentek Kínába.
Az amerikai társadalom és politika egyik nagy problémája, hogy nem nézett szembe ennek a következményeivel. Trump és értelmiségi holdudvara most is durcásan építi le a közoktatásba, felzárkóztatásba, drogprevencióba irányított pénzeket, túlhízott államot emlegetve. Abban persze igazuk van, hogy egy mindenféle hagyomány nélkül szociális ellátórendszert és a társadalmi mobilitást segítő intézményeket építő országban vannak hibák, és sok ideológiavezérelt ingyenélő barom is megtalálta a helyét ezekben az intézményekben.
De ezekre az intézményekre és rendszerekre óriási szükség van. A következő részekben fogunk azzal foglalkozni, hogy milyen gazdasági és pénzügyi logika vezérli Trump vámjait, de az egyik fontos indoka a támogatóknak az, hogy az majd segíti újraéleszteni az amerikai ipart és az így kreálódó ipari állásokba majd visszatalál az amerikai munkaerő.
Csak a piac itt már nem segít
Ez nagyon szépen hangzik, de most képzeljük el hogy valamiféle jótündér holnap reggelre tiptop helyreállítja az ózdi acélművet, tokkal-vonóval, beleértve megfelelő marketinget, szervezeti és pénzügyi vezetést, termékfejlesztést, hogy a legkényesebb ipari igényeknek is megfelelő acél készülhessen ott. Reggel van egy kis megnyitó ünnepség (ilyen fidesz stílusú, ahol kivezényelt óvodások térdelnek a jégesőben a betonon, és dicsőítik a Képviselő Urat és a Miniszterelnök Urat) a gyárban felbőg a műszak kezdetét jelző sziréna, és…
Nincsen aki ott dolgozzon. Nemcsak olyan, aki kohósalakot lapátol, hanem olyan se, aki be tudja programozni a csilivili új kohó vezérlő számítógépét. Nincs logisztikus, aki meg tudja rendelni a pont megfelelő mennyiségű kokszot. Nincs mozdonyvezető, aki az ércvonatot beállítja az iparvágányra. Hol vannak? Meghaltak, elvándoroltak. Kik vannak helyettük? Ózdon pont cigányok, ha ugyanez a jelenet Amerikában van, akkor fekete, latino vagy épp fehér gettólakók.
Akár azt akarjuk, hogy újra legyen kohó, akár azt akarjuk, hogy valami más legyen helyette, akkor meg kell teremteni ennek a lehetőséget. Én mélyen hiszek a piaci egyensúlyban (a következő részben bőven lesz erről szó) azonban ez tipikusan az a terület, ahova a piac nem, vagy csak a tankönyvi “elegendően hosszú idő” után tud megoldást szállítani. Erre pedig azt mondja a közgazdaságtan, hogy “on the long run, we are all dead”.
A következő részben rátérünk kicsit konkrétabban a gazdasági vonatkozásokra is, de gondoltam, hogy ez a bevezető fontos, hogy senki ne azt gondolja, hogy a vámok ötlete egy semmiből jött dolog. Egy olyan problémáról beszélünk, amelyet évtizedek óta próbálnak megoldani a politikai és a gazdasági paletta minden eszközével. Ezzel foglalkozott Reagan neoliberalizmusa, Obama egészségügyi reformja, Biden célzott gazdaságélénkítő törvényei és most Trump vámprogramja is. Ezek között a programok között voltak jobban és rosszabbul sikerültek is.
Mondhatnánk, hogy sikertelenek voltak, csak épp minden gondja ellenére Amerika egy gazdag és sikeres ország, úgyhogy egyelőre azért ne temessük. A következő részben megyünk tovább a külkereskedelmi mérleggel, a dollár árfolyamával és a kötvények hozamával.
Hogyan támogasd a Múzsát?
Előszöris nagyon köszönöm, ha egyáltalán eszedbe jut! A Múzsa sok szervezés és idegeskedés eredménye, munka mellett. Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm, ha a tetszésedet bármilyen formában kimutatod.
Három módja van:
Patreon. Itt bármilyen összeget küldhetsz. A Patreonra nem teszünk tartalmat, azért tartottuk meg, mert az a legismertebb felület.
Előfizetés a magyar Múzsára. A magyar nyelvű Múzsán nincs fizetős tartalom, legfeljebb pár Q&A lesz, ami csak előfizetőknek van. Minimál összege 8 dollár.
Előfizetés az angol nyelvű Múzsára. Ez egy jelenleg kicsit mellékvágányon levő projekt, amire a heti belpol videó mellett nincs energia. De lesz
Kohósarlakk ❤️
Nekem eddig tetszik. Személyes dili okán remélem, a sorozatban valahol illusztrációként szó esik majd arról, hogy a Boeing milyen tökéletes példája a nagyszerűségből optimalizált középszerűség által indukált basszamegeknek.