A Múzsás művészeti elemző posztok általában Ésik reszortja, de nemrég megihletett egy beszélgetés, ahol egy barátom arról panaszkodott, hogy a hagyományos művészetekben (különösen a képzőművészetekben és a zenében, de akár a színházban és a filmekben is) már gyakorlatilag mindent kitaláltak és megvalósítottak, ami eredeti és jó. A modern művészek vagy csak másolják a régi nagyokat, vagy olyan erölködéssel próbálnak valami újat felmutatni, ami már inkább izzadságszagú, mint érdekes. Hogy ez valóban így van-e, arról végtelen hosszúságban lehetne vitázni, de most inkább arról értekeznék, hogy van legalább egy olyan teljesen új művészeti ág, amely - mint az európai festészetben a reneszánsz és a modernizmus, vagy a zenében a jazz és a rock - teljesen új kifejezésmódokkal kísérletezik és forradalmasítja azt, amit a művészet mibenlétéről gondolunk. Természetesen a videojátékokról beszélek.
Művészet?!
Igen, az. Persze - különösen a nem túl avantgárd izlésű Magyarországon - sokan csak legyintenek (rosszabb esetben kiröhögnek) erre, hiszen a videojáték szerintük csak ostoba tömegszórakoztatás. Ami szóról szóra ugyanaz, mint amit Shakespeare Globe Színházára mondtak a Tudor-kori Angliában. Vagy a Rolling Stones zenéjére a 60-as években. Vagy Mozartéra kétszáz évvel korábban. Az igazán jó művészet ugyanis nem arról ismerszik meg, hogy összesen három tucat magasan képzett műértő tudja befogadni és élvezni. A videojáték ráadásul nem csupán egy új műfaj, hanem egy teljesen újfajta élményeket és kifejezési módot lehetővé tevő művészeti ág. Persze egyfelől összefog sok olyan már létező dolgot, mint az irodalom, a grafika és a zene (ebben hasonló szerepet tölt be, mint a 19. században az opera, vagy a 20. századtól a film), de hozzáad valamit, ami korábban, a komputerek megjelenése előtt szinte lehetetlen volt: az interaktivitást. A közönség addig jellemzően viszonylag passzív befogadó volt (mondjuk a klasszikus színházban azért nem egészen), viszont a videojátékban a játékos aktív közreműködése elengedhetetlen része a műnek. Hogy ez mennyire megváltoztatja a műélvezet lényegét, azt az alábbiakban két fantasztikusan jó, és - igen - művészi színvonalú játék rövid bemutatásával illusztrálnám.
Baldur’s Gate 3
A Baldur’s Gate sorozat legújabb tagja pontosan az a Wagner-operákhoz vagy az eredeti Csillagok Háborúja trilógiához hasonló “Gesamtkunstwerk” alkotás, ahol a szerző(k) a klasszikus hőseposzok történetvezetéséből kiindulva a rendelkezésre álló legmodernebb technológia felhasználásával beszélik el minél hatásosabban és látványosabban az emberiség évezredes meséit. Ezek a hatalmas költségvetéssel és több száz fős fejlesztőcsapatokkal évekig készülő játékok az összes érzékre egyszerre hatnak: gyönyörű grafika és animáció, csodálatos zene és hollywoodi kaliberű szinkronszínészek jellemzik. A játékban elmesélt történet(ek) pedig több Tolsztoj-nagyregényt megtöltenének, pontosan az interaktivitása miatt: ebben az eposzban a játékos a főhős, és az ő döntései befolyásolják a történet alakulását. Ezt úgy megírni, hogy egyrészt meggyőzően adja vissza a teljes döntési szabadság illúzióját, másfelöl mindenképpen érdekes maradjon, hatalmas teljesítmény, és olyan kihívás, amivel a múltban nagyon kevés szerző szembesült. Arról nem is beszélve, hogy a játékmenet másik része, a harc, egy a sakknál is bonyolultabb stratégiai szerepjátékra, a Dungeons & Dragons-ra (Kalandok és Sárkányok) alapul, ami eredetileg a játékos és egy emberi Kalandmester interakcióját követeli meg. Ezt számítógéppel szimulálni (a szinte végtelen variációs lehetőségek miatt) szintén nagyon nehéz. Mindezt szorozzuk meg többszáz órás játékidővel (egy két-három órás filmmel ellentétben, ugye), és beláthatjuk, hogy ez semmivel nem kisebb feladat, mint a klasszikus műfajok.
The Outer Wilds
Ha a Baldur’s Gate a klasszikus hollywoodi szuperprodukció játékmegfelelője, az Outer Wilds a cannes-i nagydíjas művészfilm. Ennek is szép a grafikája és a zenéje, de a költségvetése és a fejlesztőcsapata a fasorban sincsen a “nagyokhoz” képest. Viszont amiben kenterbe veri azokat, az az eredetiség és a művészi koncepció. Az Outer Wilds ugyanis olyasmit ad, amire a videojátékokon kívül semmilyen műfaj nem képes: az igazi felfedezés élményét. A játék egy űrhajós-felfedezős-szimulátor-kalandjáték, amelynek a legnagyobb durranása, hogy egy egész naprendszert asztrofizikai szempontból realisztikusan (bár természetesen miniatűr formában) szimulál, és azt a játékos teljesen szabadon, mindenféle kötöttség nélkül bejárhatja. Itt nincsenek Star Wars-os, második világháborús vadászgépeket idéző űrcsaták (sőt, semmilyen harc nincsen), hanem egy valósághűen, a gravitáció és a gyorsulás törvényei szerint viselkedő űrhajót kell irányítani. A bolygók valós időben (bár felgyorsítva) keringenek a nap és a tengelyük körül, és ezt figyelembe kell venni, ha megpróbálunk leszállni rájuk. Még olyan különleges jelenségekkel is találkozhatunk, mint fekete lyukak, időutazás és kvantumfizika, mindezt a tudomány mai állása szerint plauzibilis módon! Emellett a játéknak van egy nagyon érdekes, érzelmes és titokzatos története, amelyet nem animációkkal mesélnek el, hanem magadnak kell felfedezned, megint csak teljesen szabadon, bármilyen sorrendben. És a dolog működik. Olyan módon vizsgálja az intelligens létezés és az univerzum alapvető filozófiai kérdéseit, ami a videojátékok interaktív médiumán kívül másképp egyszerűen nem volna lehetséges. Ha ez nem művészet, akkor nem tudom, mi az.
Remélem, sikerült felkeltenem az olvasók érdeklődését ezen (vagy úgy általában bármilyen) videojátékok iránt. A műfaj mára elért arra a szintre, amikor kultúraszerető ember egyszerűen nem hagyhatja figyelmen kívül a létezését, mert a legizgalmasabb és leginnovatívabb művészek is alkotnak benne. Ami remek hír azoknak, akik az eredetiséget hiányolják a modern művészetekből.
Az igazi művészet nekem ebben a műfajban a Dark Souls,
most konkrétan az első részre gondolok. Amiről mindenki tudja, hogy milyen lehetetlenül nehéz, valamilyen dark fantasy világban meglehetősen nagyvonalú és ködös narratívával.
Mi benne az extra, hol a művészi mélység, amitől többet jelent önmagánál?
Számomra ez a játékos viszonya a halállal.
Az ellenfelek hasonlóak hozzánk: valahányszor meghalnak, újraszületnek, időtlen idők óra. Akik ebbe belefásulnak, feladják, kiüresedett "hollow"-kén tengődnek vagy csak ülnek a patkányokkal teli dohos kazamatákban. És ránk is ez várna, ha feladnánk, nem akarnánk továbbmenni.
Irgalmatlanul nehéz, igen, de ez az élet célja: küzdeni, bármennyire nyomasztó, bármennyire értelmetlennek tűnik újabb és újabb csaták után egyre mélyebbre süllyedni a félelmetes kazamatákba, csak keményebb és kíméletlenebb ellenfelek közé.
Ez egy olyan nyomasztó és barátságtalan élmény, amit konkrétan receptre lehetne felírni a súlyos depresszióban szenvedőknek. Bizonyos szempontból olyan mint az élet.
De ezt is végig lehet csinálni. És igen, sokféle skill segíthet az úton, de a legfontosabb egyértelműen és egyszerűen: kitartani, és sohasem adni fel a hitet hogy sikerülhet.
Így még soha nem gondoltam a videojátékokra, de valóban teljesen jogos! Megnézve a két videót csak sajnálni tudom, hogy az első játék nem jelent meg PS4-re.