Az igazi művészet nekem ebben a műfajban a Dark Souls,
most konkrétan az első részre gondolok. Amiről mindenki tudja, hogy milyen lehetetlenül nehéz, valamilyen dark fantasy világban meglehetősen nagyvonalú és ködös narratívával.
Mi benne az extra, hol a művészi mélység, amitől többet jelent önmagánál?
Számomra ez a játékos viszonya a halállal.
Az ellenfelek hasonlóak hozzánk: valahányszor meghalnak, újraszületnek, időtlen idők óra. Akik ebbe belefásulnak, feladják, kiüresedett "hollow"-kén tengődnek vagy csak ülnek a patkányokkal teli dohos kazamatákban. És ránk is ez várna, ha feladnánk, nem akarnánk továbbmenni.
Irgalmatlanul nehéz, igen, de ez az élet célja: küzdeni, bármennyire nyomasztó, bármennyire értelmetlennek tűnik újabb és újabb csaták után egyre mélyebbre süllyedni a félelmetes kazamatákba, csak keményebb és kíméletlenebb ellenfelek közé.
Ez egy olyan nyomasztó és barátságtalan élmény, amit konkrétan receptre lehetne felírni a súlyos depresszióban szenvedőknek. Bizonyos szempontból olyan mint az élet.
De ezt is végig lehet csinálni. És igen, sokféle skill segíthet az úton, de a legfontosabb egyértelműen és egyszerűen: kitartani, és sohasem adni fel a hitet hogy sikerülhet.
Így még soha nem gondoltam a videojátékokra, de valóban teljesen jogos! Megnézve a két videót csak sajnálni tudom, hogy az első játék nem jelent meg PS4-re.
* Bocs Balázs, de én csak a felvezetőhöz szólnék hozzá. A videójátékokhoz (is) ló vagyok, ott csak szószaporításra lennék képes.
* Az viszont számomra mindig izgalmas kérdés, hogy van-e jövő a művészetben avagy már csak jövőbeli kvázi-skanzenbe termel az emberiség művészi zeneszerzésre fogékony része. Engem főleg a zene érint és érdekel, de ugyanígy izgalmas, hogy van-e még tér egy új sitcomnak, vagy romantikus (tini)vígjátéknak vagy karácsonyi filmnek (vagy marad a Reszkessetek betörők n+1-dszerre).
+ Van-e bennük érdemi megújulási potenciál vagy már a zenében is beszélhetünk armageddonról, nemcsak a való világban?
+ Hogy merül fel a zenetörténeti kánon/kanonizálás kérdése?
+ Hogy figyel be a pénz vagy AI/MI az egész témába?
+ Mi a helyzet a réteg- illetve tömeg-műfajokkal?
+ Kihalt(?) műfajok (pl. operett: lásd frissen Az orfeum mágusát) fel tudnak-e támadni tetszhalott állapotaikból?
+ Stb.
* Fenti felvetésekhez pár komment akkor:
* Ha úgy vesszük, akkor armageddon már volt a zenetörténetben, Schönberggel (+2.bécsi triász), dodekafóniával, avantgarde-dal, stb kezdődően. Azt gondolom ez egy zsákutca volt perdöntően mecénatúrát-leszívó elidegenítő hatásával, sznob-kitermelésével: maga Penderecki is bocsánatot kért avantgarde-os tévútjaiért (aminél szebb sztori kevés van a zenetörténetben).
Disclaimer: természetesen az avantgarde és a kortárs zene nem keverendő. Az angol terminológia szépen kettéválasztja őket (avantgarde vs. contemporary music)
* Másik oldalról,, ha a klasszikus zenét és generálisan nézzük, akkor az én sejtésem, hogy mindaddig, amíg az előadóművészet meg tud újulni (Bach-ra is) a kortárs atmoszférára rezonálva addig a zeneszerzés is meg tud újulni (mindkettőben van tehát megújulási potenciál). Ugyanis szerintem előadóművészetben nehezebb újítani a 100+ évnyi történelmi/historikus előzmény-felvételek birtokában (aminek nyomán ma már 4 éves koreai kislány képes lehet Beethoven-t játszani, a YT tanusága szerint). Vagy például Rachmaninov mennyire jó pianista volt, mégis a maiak mennyire túl tudhatják szárnyalni a szerzői felvételeket (hangtechnikailag, előadói felfogásban, “gondolta a fene” alapokon, stb.).
* Egy új zene akkor tekinthető minimálisan életképesnek, ha (a) kritikus tömegben többször hallgatható (b) eltartja a szerzőjét és/vagy előadóját. Ez jelen állás szerint még ma Magyarországon sem az irrealitás kategóriája (pedig gőzerővel dolgozunk az irrealitás eléréséért, rendesen).
* Kánon-topik: Fazekas Gergely jótollú, nagy tudású ZAK-zenetörténész (régen a 444-ben publikált). Ő brutális léptékben elutasítja például a neoclassic műfaját (pl.: Einaudival), ám nagy rajongója gyerekei révén Taylor Swiftnek (lásd minapi Telex-After-podcastot). Innentől szerintem kvázi érdektelen mit tekintünk kánon részének, mit nem, mert nem lesz hírértéke. Ez jól is jöhet a megújulás topikjának szempontjából (követelmény-lazításként).
* Pénz-topik, pl.: Azariah-hal. Én a Czutortól(Belmondo) Koncz Zsuzsáig érő fejtegetésekkel értek egyet, nevezetesen, hogy az Azariah-jelenség elsősorban gazdasági/pénzügyi/tömegbeli látványos siker, és nem valamiféle érdemi zeneszintű megújulás csíráját hordozza magában. De ugyanide a pénz topikba sorolnám Havasi Balázs, Mága Zoltán, André Rieu-t, stb. Ezek az előadók úgy tudnak új műsort kigyártani, hogy jellemzően kommerciális gazdasági és nem zeneművészeti teljesítményt mutatnak fel. A mi művészet-firtató kérdéseink szempontjából ezek offtopik-felvetések (szerintem). Azaz értjük, hogy lehet zenét “gyártani” (akár számítógéppel, algoritmikus alapokon is), de bennünket most nem ez izgat.
* Tömeg-műfaj. Csak annyit mondok, hogy Gangnam Style vagy Despacito. Milliárdos közönség, egyre nagyobb kiterjedéssel/rekorddöntögetéssel az évek alatt. Tetszik nem tetszik, van, ami megszólítja az egész emberiséget is akár (zenében). Meglehet elég csak annyi, hogy nem angolszász kultúrkörből kell jönni a tételnek (ami szövegre, zenére egyaránt kihatással tud lenni). Ha bárki hallgat finn, francia stb. popzenét alapjaiban gyökeresen mást fog hallani, mint angol-amerikai popzenében (szerintem).
* Rétegműfajok: itt aztán még könnyebb újat felmutatni. Apró nűanszokon múlhat, hogy egy rajongói réteg nemhogy megújulást, de egyenesen kvázi paradigmaváltást lát bele új kortárs kedvencének zenéjébe. Elég lehet az operett műfaját feltámasztani friss magyar operettel. Vagy ugyanettől a szerzőtől (Pejtsik Péter/After Crying) lásd a Klezmer misét. Vágja mindenki, mit jelent ilyesmi zenék friss megjelenése sorban?
* Végezetül AI/MI-topik: itt az első kérdés, hogy felismerjük-e (saját emberi agyunkkal) egy zenéről, hogy MI állította elő avagy nem. Szerintem jellemzően nem. Nyilván egy pápa-képről ki lehet szúrni a pufikabátjával, hogy fake. De jóval több a jó minőségű, felismerhetetlen megtévesztő fake. Ezzel elsősorban nem az a gond, hogy HA AI állítja elő, AKKOR alapból fúj/undorító (lásd előítélet). Hanem az a gond, hogy a brutális felhozatalt négyzetre, köbre, polinomálisra, faktoriális nagyságrendre növeli. A Schönbergig bezáródó klasszikus zene bele tud férni egy ember életébe (legalábbis a zenetörténeti kánon első vonala). Minden utána jövő zenének a töredéke sem.
"Izgalmas kurzust hirdetett a tavaszi szemeszterre a világ egyik leghíresebb egyetemének professzora: Stephanie Burt „Taylor Swift és világa” címmel indít szemináriumot, amire eddig már 300 diák jelentkezett, írja a The New York Times. A professzor kurzusa egyáltalán nem egyedülálló, sőt, Swift gyakorlatilag körbeturnézza a legnagyobb amerikai egyetemeket (is), a harvardi is ennek a hullámnak a része. A Stanfordon például az „All Too Well” című tízperces dal elemzésére szánnak egy kurzust, az Arizona Egyetemen szociálpszichológia-kurzus tárgya lesz, a kaliforniai Berkeley „Művészet és vállalkozói tevékenység” címmel tervez kurzust, a Florida egyetemen pedig storytelling órán lesz téma Swift művészete."
. . .
"Azoknak, akik nem követik, érthetetlen lehet, hogy mitől ennyire kapós a szőke szomszédlányból globális sztárrá nőtt Taylor Swift munkássága, de hogy mitől emelkedik irodalmi magasságokba, arról Fazekas Gergely zenetörténész beszélt részletesen az After Podcastban, amit itt lehet meghallgatni, de egy kulcsmondatot azért kiemelünk tőle: Mondok egy példát: az All too well című számában a legelcsépeltebb négy akkordot használja, de elképesztően szép a szám, nagyon szépek a dallamok, gyönyörű a dal íve. Most tavasszal a Timesnak a hétvégi mellékletében kijött egy cikk, amiben egy brit lovaggá ütött irodalomprofesszor, Sir Jonathan Bate Shakespeare-kutató írt egy cikket, hogy miért irodalmi óriás Taylor Swift – mondta Fazekas Gergely."
Ma volt lehetőségem megnézni az emlegetett Orfeum mágusát.
* Legolcsóbb jegy 3.000 Ft, legdrágább 25.000 Ft. Minden más produkciónál jóval olcsóbbak a jegyek (2/3-a)
* Ráadással, 3,75 óra (azaz közel négyórás az előadás).
* Teljes teltház volt a délutáni matiné-előadáson is. Premier óta ez a 27-dik előadás. Az előadás közben folyamatos volt a vastaps, vagy a zenére való ritmusos tapsolás, lábdobogás is. A végén meg a közönség egy emberként felállva tapsolt.
* 200+ fős a stáb, amiből csak a zenekar 50 fő körüli, míg többféle női, férfi tánckar is van.
* SPOILER bekezdés (a Virtuózok 1.évadot megnyerő 20 éves Boros Misi játssza az ifjú Kálmán Imrét) és olyan mixet rittyentett zongorára tőle ő saját maga, hogy a hajamat elhagytam a gyönyörűségtől.
* Szövegkönyvet az igazi NER-es "nagyágyú", Kossuth-díjas - tönkretett Origóban is megmondó embereskedő - Orbán János Dénes írta.
* Zeneszerző az After Crying-ban csellózó, basszgitározó, éneklő, dalokat szerző Pejtsik Péter. esetleges NER-es kötődéseiről nem tudok semmit. Zenész szakmában nagyágyúnak számít, külföldi zeneszerzői nagyprojektjei révén (NatGeo, Peter Gabriel, stb.) Ami 100% biztos viszont, hogy
(1) az After Crying zenei és filozófiai világától meglehetősen elüt a nagyoperett világa. :)
(2) Pejtsik Péter már korábban is döntögetett tabukat itthon (is): lásd Klezmer mise, vagy a szuiciditás problematikájának szentelt Requiemjét, katolikus templomos(!) ősbemutatókkal
* Hogy maga a produkció vagy a befogadó intézmény mennyire NER-es, nem tudom kellő cizelláltsággal szavakba önteni. Az az egy bizonyos csak, hogy míg a nem NER-es színházi produkciók vegetálnak, megszűnnek, addig ez az Orfeum mágusa gigaköltségvetéssel készült a nagyoperett műfajának megújítási szándékával: ugyanakkor minden fillér meglátszott a produkción.
* Amiért kommentet szánok a témának, hogy brutális kognitív disszonancia tombol bennem.
+ Egyfelöl nagyon sajnálom a vegetálásra sőt kivéreztetésre szánt színházakat, produkciókat noch dazu lehet valamiféle "árulás"-nak is lehet látni a NER-es produkció megtekintését. (Főleg, hogy NER-ben úgy generálisan látnivalóan tort ül a tehetségtelenség)
+ Másfelöl - klasszikus és kortárs zene felől érkezően - irtó jól szórakoztam (életem második operett előadásán). Végre nem a NER-es tehetségtelenség tombolását láttam. Érződött, mindenki mindent beleadott apait-anyait, hogy jó élménye legyen a közönségnek: poénokban, táncban, látványban, színpadképben, kavalkádban és főleg zenében.
* Én a zenét egyfajta nagy összegzésnek (mint Beethovent a bécsi klasszikánál) érzékeltem, rengeteg kikacsintással. Voltak triviális Mozart, Chopin utalások, és voltak rejtettebbek (himnuszok egymásra csúsztatása vagy Újvilág szimfónia Scherzójára rágyúrt Erlkönig zenei poénja. Azaz a vájtfülűek is megtalálhatták a maguk szórakoztató intellektuális élvezkedésüket is.
Én a Gris kapcsán csodálkoztam rá újfent, hogy egy játék micsoda műalkotás lehet, mennyi szimbólumot és többrétegű élményt, mondanivalót tud megjeleníteni.
Amúgy az is vicces, amikor egyesek a komolyzene haláláról beszélnek, miközben a filmekhez, játékokhoz szimfónikus zenekarokkal, meg operaénekesekkel veszik fel a zenéket, és egyre több neves zenekar ad filmzene és játékzene tematikájú koncerteket.
Hű, megosztanád más ajánlásaidat/leírásaidat is a témában? Ez a kettő a legkedvencebb játékaim között van, úgyhogy különösen érdekelnek a csatlakozó tippjeid.
Tudom ezzel megnyílhat a kommentelési pokol, de én még 3 játékot idetennék: 1. Immortality (2022) maga a filmet mint egy játékelemet használó misztikus történet; 2. God of War (2016, 2022) történet, interpretáció, szövegek és a színészi játék nemcsak a játékiparnak de a sorozatoknak új szintet jelent; 3. Alan Wake II (2023) sok díjas esélyese, Twin Peaks rajongóknak kötelező (1. résszel együtt), ötvözi a filmet a játékkal, ahogy Remedy többi játéka, de a technológia most már elég jó, hogy az élmény tényleg mozis legyen.
Érdekes téma. Alain Badiou a Film és filozófia című esszéjében (https://merce.hu/2023/06/13/alain-badiou-film-es-filozofia/) a filmmel kapcsolatban teszi fel a kérdést, hogy művészet-e. Ehhez megpróbálja meghatározni a különféle művészetek lényegét: a festészet valamilyen láthatatlan dolgot (ideát) tesz láthatóvá, a költészet valami új dolgot nyer ki a nyelvből, a színház az emberek közötti lehetséges kapcsolatokat veszi számba. A film pedig Badiou szerint nem más, mint a közönséges és a fennkölt konfliktusa, és ebben a minőségében igazi művészet.
Az volna a kérdésem, hogy ezeknek a meghatározásoknak a szellemében mi a számítógépes játék mint művészet lényege?
A személyes véleményem amúgy az, hogy a játékban benne van a lehetőség, hogy egyszer igazi művészet legyen. Szerintem jelenleg még nem tartunk ott, de ez nem is baj. Az ősember kántálása és Bach fúgái között is eltelt pár évezred.
Az igazi művészet nekem ebben a műfajban a Dark Souls,
most konkrétan az első részre gondolok. Amiről mindenki tudja, hogy milyen lehetetlenül nehéz, valamilyen dark fantasy világban meglehetősen nagyvonalú és ködös narratívával.
Mi benne az extra, hol a művészi mélység, amitől többet jelent önmagánál?
Számomra ez a játékos viszonya a halállal.
Az ellenfelek hasonlóak hozzánk: valahányszor meghalnak, újraszületnek, időtlen idők óra. Akik ebbe belefásulnak, feladják, kiüresedett "hollow"-kén tengődnek vagy csak ülnek a patkányokkal teli dohos kazamatákban. És ránk is ez várna, ha feladnánk, nem akarnánk továbbmenni.
Irgalmatlanul nehéz, igen, de ez az élet célja: küzdeni, bármennyire nyomasztó, bármennyire értelmetlennek tűnik újabb és újabb csaták után egyre mélyebbre süllyedni a félelmetes kazamatákba, csak keményebb és kíméletlenebb ellenfelek közé.
Ez egy olyan nyomasztó és barátságtalan élmény, amit konkrétan receptre lehetne felírni a súlyos depresszióban szenvedőknek. Bizonyos szempontból olyan mint az élet.
De ezt is végig lehet csinálni. És igen, sokféle skill segíthet az úton, de a legfontosabb egyértelműen és egyszerűen: kitartani, és sohasem adni fel a hitet hogy sikerülhet.
Így még soha nem gondoltam a videojátékokra, de valóban teljesen jogos! Megnézve a két videót csak sajnálni tudom, hogy az első játék nem jelent meg PS4-re.
Jelen állás szerint az általam játszott top 5 játékban kb 3000 órám van. Azt hiszem, a bejegyzés célközönsége nem pont én vagyok. :)
Ha már a borzasztó fordításra van igény, akkor inkább Pincebörtönök és Sárkányok :D
* Bocs Balázs, de én csak a felvezetőhöz szólnék hozzá. A videójátékokhoz (is) ló vagyok, ott csak szószaporításra lennék képes.
* Az viszont számomra mindig izgalmas kérdés, hogy van-e jövő a művészetben avagy már csak jövőbeli kvázi-skanzenbe termel az emberiség művészi zeneszerzésre fogékony része. Engem főleg a zene érint és érdekel, de ugyanígy izgalmas, hogy van-e még tér egy új sitcomnak, vagy romantikus (tini)vígjátéknak vagy karácsonyi filmnek (vagy marad a Reszkessetek betörők n+1-dszerre).
+ Van-e bennük érdemi megújulási potenciál vagy már a zenében is beszélhetünk armageddonról, nemcsak a való világban?
+ Hogy merül fel a zenetörténeti kánon/kanonizálás kérdése?
+ Hogy figyel be a pénz vagy AI/MI az egész témába?
+ Mi a helyzet a réteg- illetve tömeg-műfajokkal?
+ Kihalt(?) műfajok (pl. operett: lásd frissen Az orfeum mágusát) fel tudnak-e támadni tetszhalott állapotaikból?
+ Stb.
* Fenti felvetésekhez pár komment akkor:
* Ha úgy vesszük, akkor armageddon már volt a zenetörténetben, Schönberggel (+2.bécsi triász), dodekafóniával, avantgarde-dal, stb kezdődően. Azt gondolom ez egy zsákutca volt perdöntően mecénatúrát-leszívó elidegenítő hatásával, sznob-kitermelésével: maga Penderecki is bocsánatot kért avantgarde-os tévútjaiért (aminél szebb sztori kevés van a zenetörténetben).
Disclaimer: természetesen az avantgarde és a kortárs zene nem keverendő. Az angol terminológia szépen kettéválasztja őket (avantgarde vs. contemporary music)
* Másik oldalról,, ha a klasszikus zenét és generálisan nézzük, akkor az én sejtésem, hogy mindaddig, amíg az előadóművészet meg tud újulni (Bach-ra is) a kortárs atmoszférára rezonálva addig a zeneszerzés is meg tud újulni (mindkettőben van tehát megújulási potenciál). Ugyanis szerintem előadóművészetben nehezebb újítani a 100+ évnyi történelmi/historikus előzmény-felvételek birtokában (aminek nyomán ma már 4 éves koreai kislány képes lehet Beethoven-t játszani, a YT tanusága szerint). Vagy például Rachmaninov mennyire jó pianista volt, mégis a maiak mennyire túl tudhatják szárnyalni a szerzői felvételeket (hangtechnikailag, előadói felfogásban, “gondolta a fene” alapokon, stb.).
* Egy új zene akkor tekinthető minimálisan életképesnek, ha (a) kritikus tömegben többször hallgatható (b) eltartja a szerzőjét és/vagy előadóját. Ez jelen állás szerint még ma Magyarországon sem az irrealitás kategóriája (pedig gőzerővel dolgozunk az irrealitás eléréséért, rendesen).
* Kánon-topik: Fazekas Gergely jótollú, nagy tudású ZAK-zenetörténész (régen a 444-ben publikált). Ő brutális léptékben elutasítja például a neoclassic műfaját (pl.: Einaudival), ám nagy rajongója gyerekei révén Taylor Swiftnek (lásd minapi Telex-After-podcastot). Innentől szerintem kvázi érdektelen mit tekintünk kánon részének, mit nem, mert nem lesz hírértéke. Ez jól is jöhet a megújulás topikjának szempontjából (követelmény-lazításként).
* Pénz-topik, pl.: Azariah-hal. Én a Czutortól(Belmondo) Koncz Zsuzsáig érő fejtegetésekkel értek egyet, nevezetesen, hogy az Azariah-jelenség elsősorban gazdasági/pénzügyi/tömegbeli látványos siker, és nem valamiféle érdemi zeneszintű megújulás csíráját hordozza magában. De ugyanide a pénz topikba sorolnám Havasi Balázs, Mága Zoltán, André Rieu-t, stb. Ezek az előadók úgy tudnak új műsort kigyártani, hogy jellemzően kommerciális gazdasági és nem zeneművészeti teljesítményt mutatnak fel. A mi művészet-firtató kérdéseink szempontjából ezek offtopik-felvetések (szerintem). Azaz értjük, hogy lehet zenét “gyártani” (akár számítógéppel, algoritmikus alapokon is), de bennünket most nem ez izgat.
* Tömeg-műfaj. Csak annyit mondok, hogy Gangnam Style vagy Despacito. Milliárdos közönség, egyre nagyobb kiterjedéssel/rekorddöntögetéssel az évek alatt. Tetszik nem tetszik, van, ami megszólítja az egész emberiséget is akár (zenében). Meglehet elég csak annyi, hogy nem angolszász kultúrkörből kell jönni a tételnek (ami szövegre, zenére egyaránt kihatással tud lenni). Ha bárki hallgat finn, francia stb. popzenét alapjaiban gyökeresen mást fog hallani, mint angol-amerikai popzenében (szerintem).
* Rétegműfajok: itt aztán még könnyebb újat felmutatni. Apró nűanszokon múlhat, hogy egy rajongói réteg nemhogy megújulást, de egyenesen kvázi paradigmaváltást lát bele új kortárs kedvencének zenéjébe. Elég lehet az operett műfaját feltámasztani friss magyar operettel. Vagy ugyanettől a szerzőtől (Pejtsik Péter/After Crying) lásd a Klezmer misét. Vágja mindenki, mit jelent ilyesmi zenék friss megjelenése sorban?
* Végezetül AI/MI-topik: itt az első kérdés, hogy felismerjük-e (saját emberi agyunkkal) egy zenéről, hogy MI állította elő avagy nem. Szerintem jellemzően nem. Nyilván egy pápa-képről ki lehet szúrni a pufikabátjával, hogy fake. De jóval több a jó minőségű, felismerhetetlen megtévesztő fake. Ezzel elsősorban nem az a gond, hogy HA AI állítja elő, AKKOR alapból fúj/undorító (lásd előítélet). Hanem az a gond, hogy a brutális felhozatalt négyzetre, köbre, polinomálisra, faktoriális nagyságrendre növeli. A Schönbergig bezáródó klasszikus zene bele tud férni egy ember életébe (legalábbis a zenetörténeti kánon első vonala). Minden utána jövő zenének a töredéke sem.
https://telex.hu/zacc/2023/12/04/taylor-swift-egyetem-harvard-kurzus-irodalom
Most olvasom, hogy
"Izgalmas kurzust hirdetett a tavaszi szemeszterre a világ egyik leghíresebb egyetemének professzora: Stephanie Burt „Taylor Swift és világa” címmel indít szemináriumot, amire eddig már 300 diák jelentkezett, írja a The New York Times. A professzor kurzusa egyáltalán nem egyedülálló, sőt, Swift gyakorlatilag körbeturnézza a legnagyobb amerikai egyetemeket (is), a harvardi is ennek a hullámnak a része. A Stanfordon például az „All Too Well” című tízperces dal elemzésére szánnak egy kurzust, az Arizona Egyetemen szociálpszichológia-kurzus tárgya lesz, a kaliforniai Berkeley „Művészet és vállalkozói tevékenység” címmel tervez kurzust, a Florida egyetemen pedig storytelling órán lesz téma Swift művészete."
. . .
"Azoknak, akik nem követik, érthetetlen lehet, hogy mitől ennyire kapós a szőke szomszédlányból globális sztárrá nőtt Taylor Swift munkássága, de hogy mitől emelkedik irodalmi magasságokba, arról Fazekas Gergely zenetörténész beszélt részletesen az After Podcastban, amit itt lehet meghallgatni, de egy kulcsmondatot azért kiemelünk tőle: Mondok egy példát: az All too well című számában a legelcsépeltebb négy akkordot használja, de elképesztően szép a szám, nagyon szépek a dallamok, gyönyörű a dal íve. Most tavasszal a Timesnak a hétvégi mellékletében kijött egy cikk, amiben egy brit lovaggá ütött irodalomprofesszor, Sir Jonathan Bate Shakespeare-kutató írt egy cikket, hogy miért irodalmi óriás Taylor Swift – mondta Fazekas Gergely."
https://telex.hu/after/2023/12/06/taylor-swift-ev-embere-time-magazin
Lehet, hogy lassan át kell gondolnom és értékelnem a kánon-vonatkozású pár napos soraimat :D:D:D:D
Ma volt lehetőségem megnézni az emlegetett Orfeum mágusát.
* Legolcsóbb jegy 3.000 Ft, legdrágább 25.000 Ft. Minden más produkciónál jóval olcsóbbak a jegyek (2/3-a)
* Ráadással, 3,75 óra (azaz közel négyórás az előadás).
* Teljes teltház volt a délutáni matiné-előadáson is. Premier óta ez a 27-dik előadás. Az előadás közben folyamatos volt a vastaps, vagy a zenére való ritmusos tapsolás, lábdobogás is. A végén meg a közönség egy emberként felállva tapsolt.
* 200+ fős a stáb, amiből csak a zenekar 50 fő körüli, míg többféle női, férfi tánckar is van.
* SPOILER bekezdés (a Virtuózok 1.évadot megnyerő 20 éves Boros Misi játssza az ifjú Kálmán Imrét) és olyan mixet rittyentett zongorára tőle ő saját maga, hogy a hajamat elhagytam a gyönyörűségtől.
* Szövegkönyvet az igazi NER-es "nagyágyú", Kossuth-díjas - tönkretett Origóban is megmondó embereskedő - Orbán János Dénes írta.
* Zeneszerző az After Crying-ban csellózó, basszgitározó, éneklő, dalokat szerző Pejtsik Péter. esetleges NER-es kötődéseiről nem tudok semmit. Zenész szakmában nagyágyúnak számít, külföldi zeneszerzői nagyprojektjei révén (NatGeo, Peter Gabriel, stb.) Ami 100% biztos viszont, hogy
(1) az After Crying zenei és filozófiai világától meglehetősen elüt a nagyoperett világa. :)
(2) Pejtsik Péter már korábban is döntögetett tabukat itthon (is): lásd Klezmer mise, vagy a szuiciditás problematikájának szentelt Requiemjét, katolikus templomos(!) ősbemutatókkal
* Hogy maga a produkció vagy a befogadó intézmény mennyire NER-es, nem tudom kellő cizelláltsággal szavakba önteni. Az az egy bizonyos csak, hogy míg a nem NER-es színházi produkciók vegetálnak, megszűnnek, addig ez az Orfeum mágusa gigaköltségvetéssel készült a nagyoperett műfajának megújítási szándékával: ugyanakkor minden fillér meglátszott a produkción.
* Amiért kommentet szánok a témának, hogy brutális kognitív disszonancia tombol bennem.
+ Egyfelöl nagyon sajnálom a vegetálásra sőt kivéreztetésre szánt színházakat, produkciókat noch dazu lehet valamiféle "árulás"-nak is lehet látni a NER-es produkció megtekintését. (Főleg, hogy NER-ben úgy generálisan látnivalóan tort ül a tehetségtelenség)
+ Másfelöl - klasszikus és kortárs zene felől érkezően - irtó jól szórakoztam (életem második operett előadásán). Végre nem a NER-es tehetségtelenség tombolását láttam. Érződött, mindenki mindent beleadott apait-anyait, hogy jó élménye legyen a közönségnek: poénokban, táncban, látványban, színpadképben, kavalkádban és főleg zenében.
* Én a zenét egyfajta nagy összegzésnek (mint Beethovent a bécsi klasszikánál) érzékeltem, rengeteg kikacsintással. Voltak triviális Mozart, Chopin utalások, és voltak rejtettebbek (himnuszok egymásra csúsztatása vagy Újvilág szimfónia Scherzójára rágyúrt Erlkönig zenei poénja. Azaz a vájtfülűek is megtalálhatták a maguk szórakoztató intellektuális élvezkedésüket is.
Elhunyt Rolla János hegedűművész, a Liszt Ferenc Kamarazenekar alapítója. R.I.P
Én a Gris kapcsán csodálkoztam rá újfent, hogy egy játék micsoda műalkotás lehet, mennyi szimbólumot és többrétegű élményt, mondanivalót tud megjeleníteni.
Amúgy az is vicces, amikor egyesek a komolyzene haláláról beszélnek, miközben a filmekhez, játékokhoz szimfónikus zenekarokkal, meg operaénekesekkel veszik fel a zenéket, és egyre több neves zenekar ad filmzene és játékzene tematikájú koncerteket.
Hála nektek most 700€ val könyebb lett a pénztárcám mert vennem KELLETT egy Playstationt es a baldurt hozza.
Hades-t kiemelném még az utóbbi évek terméséből.
Hű, megosztanád más ajánlásaidat/leírásaidat is a témában? Ez a kettő a legkedvencebb játékaim között van, úgyhogy különösen érdekelnek a csatlakozó tippjeid.
Tudom ezzel megnyílhat a kommentelési pokol, de én még 3 játékot idetennék: 1. Immortality (2022) maga a filmet mint egy játékelemet használó misztikus történet; 2. God of War (2016, 2022) történet, interpretáció, szövegek és a színészi játék nemcsak a játékiparnak de a sorozatoknak új szintet jelent; 3. Alan Wake II (2023) sok díjas esélyese, Twin Peaks rajongóknak kötelező (1. résszel együtt), ötvözi a filmet a játékkal, ahogy Remedy többi játéka, de a technológia most már elég jó, hogy az élmény tényleg mozis legyen.
Érdekes téma. Alain Badiou a Film és filozófia című esszéjében (https://merce.hu/2023/06/13/alain-badiou-film-es-filozofia/) a filmmel kapcsolatban teszi fel a kérdést, hogy művészet-e. Ehhez megpróbálja meghatározni a különféle művészetek lényegét: a festészet valamilyen láthatatlan dolgot (ideát) tesz láthatóvá, a költészet valami új dolgot nyer ki a nyelvből, a színház az emberek közötti lehetséges kapcsolatokat veszi számba. A film pedig Badiou szerint nem más, mint a közönséges és a fennkölt konfliktusa, és ebben a minőségében igazi művészet.
Az volna a kérdésem, hogy ezeknek a meghatározásoknak a szellemében mi a számítógépes játék mint művészet lényege?
A személyes véleményem amúgy az, hogy a játékban benne van a lehetőség, hogy egyszer igazi művészet legyen. Szerintem jelenleg még nem tartunk ott, de ez nem is baj. Az ősember kántálása és Bach fúgái között is eltelt pár évezred.