Én a Ceaușescu-korszak csúcsán jártam középiskolába Romániában, magyar líceumban (magyarországi magyarul: gimnáziumban) érettségiztem 1980-ban. Ezt csak azért mondom, hogy érzékeltessem: tökéletesen át tudom érezni, hogy egy kis- vagy nagykamasz hogyan szembesül azzal, hogy egészen mást hall odahaza mondjuk a történelemről, arról a társadalomról, ami körülvesz bennünket, a hétköznapokról (vagyis gyakorlatilag mindenről), mint amit a hivatalos médiumok (rádió, tévé, újságok) és a politikusok harsognak.
Igen hamar megtanultuk azt, hogy mit nem szabad sem az iskolában, sem ismeretlenek (olykor még ismerősök) előtt mondani. Megtanultuk, hogy van a realitás, amit nap mint nap érzékelünk (jegyrendszer, negatív nemzetiségi megkülönböztetés, totális állami kontroll a magánélet felett, Securitate, stb.) és van mindezeknek a hivatalos verziója (az egyenlőségen, a munkán és az igazságosságon alapuló úgynevezett "sokoldalúan fejlett szocialista társadalom", élén a Kárpátok Géniuszával), ami gyakran köszönőviszonyban sincs az előbbivel.
Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy egy diktatúrában a gyerekekben is kialakulhat egy szellemi/intellektuális önvédelmi ösztön, amihez persze szükséges a szülői és pedagógusi támogatás és szolidaritás. A mi tanáraink is természetesen leadták a hivatalos szöveget az osztályfőnöki órákon, történelemből, politikai gazdaságtanból, stb., de végig ott volt az arcukon és a szemükben a "gyerekek, ezt így kell elmondanom, de mindannyian tudjuk, hogy hány óra és mi a helyzet" típusú cinkosság. Ezt szintén gyorsan megtanultuk dekódolni és értékelni.
Azt viszont nem tudom, hogy ha a mai kamaszok kb. 30%-a nagyjából ugyanazt hallja otthon is, mint amit az állami tévé, az origó és a KESMA-univerzum ismételget (lásd még választási eredmények 2010 óta), lesz-e ereje és képessége mindezektől elvonatkoztatva, a saját percepcióira alapozva kialakítani a saját véleményét erről az országról és társadalomról.
nagyon jó írás, és ez is emlékeztet arra, hogy skandináviában élve mennyire nehéz (lehetetlen) átadni a kelet-európaiság életérzést a szabadban nevelkedetteknek...
"...addig cselekszünk, amíg nem késő"? Mi? Magyarok? Cselekedni? Ahhoz legalább valami minimális kölcsönös bizalomra és szolidaritásra lenne szükség, annak meg nyoma sincs.
Nagyon jó. 92-ben születtem Kárpátalján. Már majdnem sikerült levetkeznem ezt a mindig gyanakvó, túl óvatos, folyton kettős beszélő énemet, amikor úgy látszik, hasznos lesz még tartani kicsit. Kár, hogy itt kell még tartani 2023-ban.
Én a Ceaușescu-korszak csúcsán jártam középiskolába Romániában, magyar líceumban (magyarországi magyarul: gimnáziumban) érettségiztem 1980-ban. Ezt csak azért mondom, hogy érzékeltessem: tökéletesen át tudom érezni, hogy egy kis- vagy nagykamasz hogyan szembesül azzal, hogy egészen mást hall odahaza mondjuk a történelemről, arról a társadalomról, ami körülvesz bennünket, a hétköznapokról (vagyis gyakorlatilag mindenről), mint amit a hivatalos médiumok (rádió, tévé, újságok) és a politikusok harsognak.
Igen hamar megtanultuk azt, hogy mit nem szabad sem az iskolában, sem ismeretlenek (olykor még ismerősök) előtt mondani. Megtanultuk, hogy van a realitás, amit nap mint nap érzékelünk (jegyrendszer, negatív nemzetiségi megkülönböztetés, totális állami kontroll a magánélet felett, Securitate, stb.) és van mindezeknek a hivatalos verziója (az egyenlőségen, a munkán és az igazságosságon alapuló úgynevezett "sokoldalúan fejlett szocialista társadalom", élén a Kárpátok Géniuszával), ami gyakran köszönőviszonyban sincs az előbbivel.
Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy egy diktatúrában a gyerekekben is kialakulhat egy szellemi/intellektuális önvédelmi ösztön, amihez persze szükséges a szülői és pedagógusi támogatás és szolidaritás. A mi tanáraink is természetesen leadták a hivatalos szöveget az osztályfőnöki órákon, történelemből, politikai gazdaságtanból, stb., de végig ott volt az arcukon és a szemükben a "gyerekek, ezt így kell elmondanom, de mindannyian tudjuk, hogy hány óra és mi a helyzet" típusú cinkosság. Ezt szintén gyorsan megtanultuk dekódolni és értékelni.
Azt viszont nem tudom, hogy ha a mai kamaszok kb. 30%-a nagyjából ugyanazt hallja otthon is, mint amit az állami tévé, az origó és a KESMA-univerzum ismételget (lásd még választási eredmények 2010 óta), lesz-e ereje és képessége mindezektől elvonatkoztatva, a saját percepcióira alapozva kialakítani a saját véleményét erről az országról és társadalomról.
Attól tartok, hogy nagyon nehéz dolguk van/lesz.
Ateista szülők hasonló helyzetben vannak, amikor kénytelenek egyházi iskolába járatni a gyereküket.
A budapesti Vörösmarty Gimiben épp kikiáltották a Szellemi Köztársaságot (link: https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=pfbid0ktaEhSfyfSLwuaVvTQUwpKAVfHEhyvcfuFZTBrc86Qzjb5vfjp3rZ3QKTodBh1cFl&id=100078773146906) Felteszem, hogy azért, mert még nem tudni, hogy a közeljövőben mi mindenre esketik meg a tanárokat, igazgatókat, illetve mi minden igazodási kényszer lép majd még fel, ami a jelenleg még viszonylag szabad oktatást korrumpálhatja.
nagyon jó írás, és ez is emlékeztet arra, hogy skandináviában élve mennyire nehéz (lehetetlen) átadni a kelet-európaiság életérzést a szabadban nevelkedetteknek...
"...addig cselekszünk, amíg nem késő"? Mi? Magyarok? Cselekedni? Ahhoz legalább valami minimális kölcsönös bizalomra és szolidaritásra lenne szükség, annak meg nyoma sincs.
Nagyon jó. 92-ben születtem Kárpátalján. Már majdnem sikerült levetkeznem ezt a mindig gyanakvó, túl óvatos, folyton kettős beszélő énemet, amikor úgy látszik, hasznos lesz még tartani kicsit. Kár, hogy itt kell még tartani 2023-ban.