4 Comments
founding

Szándékosan leegyszerűsítve mondom, de vállalom.

Szóval én szinte mindent zsigerileg utálok, amit a kisgömböc szeret, vagyis a melldöngető hazaffyasságot, a szemérmetlen lopást és a focit is.

És majdnem mindent szeretek, amit ő utál: az Európai Uniót, a demokráciát, az állam és az egyház szétválasztását, stb.

Ahogy annak idején a komancsok mondták a magyarországi egypártrendszerről: történelmileg így alakult.

Expand full comment

Rossihoz. Angolul nyilatkozott, ami nem az anyanyelve, ezért akár megbocsájtható lenne a leegyszerűsítő megfogalmazás. De bennem, aki amúgy nem foglalkozom "fociügyekkel", elég komoly ellenérzést vált ki, hogy egy olyan ember, aki még az anyanyelvemet sem bírja, felhatalmazva érzi magát engem szégyenkezésre felszólítani. Semmilyen érzelem nem fűz a focihoz, de az ilyen megnyilatkozások erősen arra ösztönöznek, hogy ez az állapot negatív irányba változzon.

Expand full comment
founding

Na akkor egy focitörténeti érdekesség:

"Mivel a városi nyilvános parkokban roppant nagy lármát okoz a nagy labdák körüli sürgés-forgás és ebből számos rossz dolog származhat, a király nevében börtönbüntetés terhe mellett megtiltjuk mindenkinek, hogy ilyen játékot a jövőben a városban játsszanak".

(Nicholas de Farndone, London polgármestere, 1314)

Mivel a britek híresek arról, hogy számos, többszáz éves jogszabályt is elővesznek és alkalmaznak, kíváncsi lennék, hogy ez a polgármesteri rendelet még hatályos-e... Végül is alig 709 éve hozták.

Expand full comment

A futballszurkolás mindig is egy meghasonlott tudatállapot volt Magyarországon. Miközben mi, a szurkolók szeretnénk lentről feltölteni (jelentés)tartalommal a klubokat, közösségeket, addig ugyanazokat fentről folyamatosan próbálják átpolitizálni, bedarálni maguk alá, hogy még véletlenül se létezhessenek autonóm közösségek az országban.

Szurkolónak lenni valahol egy folyamatos meghunyászkodás, hiszen el kell fogadnod, nem biztos, hogy elég lesz a pályán elérhető eredmény, mert közben ott lebegnek minden felett a rendszerek belső működésének meghatározottságai.

Egyszerű példa, ha kispesti akartál maradni 1949 után (ekkor olvasztotta be a Bp. Honvéd a Kispest AC-t magába), akkor el kellett fogadnod a Honvédot, a honvédséget, a kívülről történő átpolitizálást, és később a más csapatok szurkolóinak sokszor alaptalan vádaskodását (l. pl. besorozott játékosok). Meg kellett hunyászkodni, és ki kellett bekkelni negyven évet. A dolog szépsége, hogy a negyven év alatt megjelentek az önállóan, kifejezetten a Honvédnak szurkoló tömegek is, akik között valószínűleg nagyon kevesen vannak a honvédség miatt honvédosok, ellenben Tichy, Kocsis ésatöbbi, valamint a nyolcvanas évek eredményessége már jó eséllyel vonzhatta be őket. Bennük gyakorlatilag semmi kispestiség sincs, tehát kispestiként a Kispest mai elfogadása megint egy meghunyászkodás-halmaz, mert egyfelől el kell fogadni a NER logikáját, és az általuk küldött tulajdonosokat, valamint a tulajdonosok megbüntetését, ami hatással van a klub eredményességére, de független tőlünk, a szurkolóktól, el kell fogadni a klubra erőltetett múlt hagyatékát, és el kell fogadni a honvédosokat is, akik szintén egy einstand-jelenség, a Kispesttől való elszakítás termékei.

Lehet ezt az egészet utálni, lenézni, de mindig, rendszertől függetlenül így működött, legfeljebb mások voltak a kiemelt csapatai, klubjai, ethoszai. Szurkolóként nem nagyon létezik más út, mint tisztában lenni az adott rendszerek működési mechanizmusaival, és ahhoz alakítani az igényeket, elvárásokat, és reménykedni, hogy valamikor sikerül a legalább békén hagyott klubok sorsára jutni, mert akkor nem csak a közösség, hanem a klubhoz tartozás élménye is megélhető lesz. A válogatott nagyjából ugyanez a mintázat. Lehet örülni az eredményeknek úgy, hogy kifejezetten nem kedveled a rendszert, és tisztában vagy akár magának eredménynek a visszásságaival is. A lényeg a meghunyászkodás belső elfogadása (vagy képességek hiányában a totális ignorálása), mint a magyar futball egyik tartópillére.

Expand full comment